IN MEMORIAM A BÁCSALMÁSI MEZŐGAZDASÁGI KÖZÉPISKOLA TANULÓI VOLTUNK (1948-1952)

 

"... nincsen szebb kora az emberiségnek
    mint az első ifjúság évei. Azon láncok,
melyek akkor köttetnek, nem szakadnak
el örökké, mert nem a világban kerestünk
még akkor barátokat, hanem a barátjainkban
leltük fel az egész világot."
(Kölcsey Ferenc)

 

IN MEMORIAM
A BÁCSALMÁSI MEZŐGAZDASÁGI KÖZÉPISKOLA
TANULÓI VOLTUNK 
(1948-1952)

 

 

 

VISSZAEMLÉKEZŐK: dr. Wolf Gyula, Oravecz Béláné (Katona Piroska), Piukovics Lajosné (Petrekanics Anna), Fleckenstein József.
SZERKESZTETTE: dr. Wolf Gyula.

Osztályunk 1950 -ben
Wolf Gyula, Raffai Róbert, Kucsera János, Tóth Géza, Pongrácz Gergely, Szigeti Jakab ? Újj József, Fleckenstein József, Lajkó Magdolna, Katona Piroska, Deli Magdolna, Szommer Margit, Ditrich Ilona, Orbán János, Szabó János - Behány Péter, Petrekanits Anna, Horváth Borbála, Bátay Béla osztályfőnök, Borbás Márta, Török Ilona, Galántai Nándor

 

Osztálytalálkozó 2006 -ban
Sorban: Fleckeinstein József, Dr. Wolf Gyula, Katona Piroska, Petrekanics Anna, Orbán János, Török Ilonka, ül: Lajkó Magdolna.

2002. június első szombatján tartottuk meg 50 éves érettségi találkozónkat. A tizenkilenc végzett tanuló közül Ditrich Ilonka, Raffai Robi és Szabó Jancsi barátaink már csak az égből figyelhettek bennünket. Horváth Boriska, Tóth Géza betegségükre hivatkozva maradtak távol. (Géza súlyos betegségéről felesége írt, Boriska pedig nem szokott részt venni a találkozókon.) A Bácsalmáson élő Szigeti Jakab nem reagált a szervezők megkeresésére. Többen tudni vélték, hogy ő is beteg.

Akik jelen voltak: Katona Piroska, Lajkó Magdolna, Petrekanics Anna, Szommer Margit, Török Ilonka, Behány (Badacsonyi) Péter, Galántai Nándor, Fleckeinstein József, Kucsera János, Pongrácz Gergely és Wolf Gyula.

Volt tanáraink közül ketten élnek: Ferenczy Magda (néhai Takács Gyula felesége), aki jelenlétével sohasem tisztelt meg bennünket, valamint Ormos József. Ő arra való hivatkozással maradt távol, hogy egy kalocsai osztálytalálkozón vesz részt, ahol osztályfőnök volt. Akceptálható magyarázat.

Délelőtt felkerestük Raffai Robi barátunk sírját, elhelyeztük el virágainkat, jelképesen megemlékezve a többi halottunkról is.

Programunk beszélgetésekkel, majd a közös ebéddel folytatódott. Az étkezés megkezdése előtt Fleki köszöntötte a 70. születésnapja alkalmával kitüntetett Gergőt, aki Bajusz néven 1956-ban a Corvin-köz parancsnokaként írta be nevét az 56-os forradalom és szabadságharc történetébe. Ezt követően megköszöntem Pircsinek és bácsalmási segítőinek a találkozó megszervezését, és a fiúk életkorára való tekintettel javasoltam, hogy ezentúl minden év június első szombatján találkozzunk Bácsalmáson. Javaslatomat mindenki elfogadta.

Az ebéd utáni rövid beszélgetést követően búcsút vettem barátaimtól, és útnak indultam Bogaramhoz, aki kórházban feküdt Kaposváron.

Rendkívül jóleső érzéssel töltött el a találkozás az igazán kedves osztálytársaimmal. Öröm volt felidézni néhány régi, kedves emléket. Ennek ellenére ?egész úton hazafelé azon gondolkodám?, mi az a hiányérzet, ami eluralkodott bennem. Pontos okot ma sem tudok megnevezni, talán a közös emlékek felelevenítése hiányzott. Talán túl spontán volt az, amit egy-egy társammal meg tudtam beszélni. Talán a közös emlékezés hiányzott?

Nos, ezt a hiányérzetemet szeretném pótolni, egyrészt azzal, hogy megkísérlem írásba foglalni mindazt, amit középiskolás létemmel összefüggésbe hozni érdemesnek tartok, másrészt hogy felidézzem azokat az emlékeket, amelyek még nem merültek a feledés homályába. Arra is számítok, hogy talán akadnak, akik ki fogják egészíteni emlékeimet, netán vitatkoznak is velem egy-egy történet megítélésében.

Nos rajta. Hogyan lettünk a Mezőgazdasági Középiskola (később Gimnázium) tanulói? (Ezzel a vallomással ? úgy hiszem ? adósak vagyunk egymásnak.)

 

Íme a Szöcse története

Édesapám id. Wolff (így, két, ff-el) Gyula szobafestő és mázoló mester volt. Élt-halt a gyerekeiért. Semmi sem volt fontosabb számára, mint az, hogy a gyerekei tanult emberek legyenek. Ez az elképzelése a háború előtt érthetően a fiúgyermekeire összpontosult, hiszen a lánya majd úgyis férjhez fog menni. A magunkfajta szegény embernek abban az időben jóformán egyetlen kitörési lehetősége volt, mégpedig a papi pálya. Apám halálosan komolyan hitte, hogy a fiából evangélikus pap lesz. Ez az elképzelése a második világháború után természetesen léket kapott, jóllehet teljesen ekkor sem mondott le róla. Minden esetre ezekben az időkben kevesebbet hallottam a terveiről. A Polgári iskolát nem valami fényes (közepes) eredménnyel végeztem el. Ez lehetett az oka, hogy nem erőltette a továbbtanulásomat. Úgy emlékszem, ötletet sem adott, hogy mitévő legyek. Látszólag beletörődött elhatározásomba, miszerint folytatom a mesterségét, és szobafestő leszek.

Már a korábbi években, főleg a nyári szünetek alatt eljártam vele dolgozni. A mesterséget annyira megtanultam, hogy csúcsmunkák idején, főleg a szeptemberi búcsú közeledtével, amikor a bácsalmásiak elvégezték az őszi nagytakarítást is önállóan is vállalhattam kisebb-nagyobb festési munkát. Így a nyári szünetet a Polgári Iskola elvégzése után szobafestő inasként kezdtem.

Hajdani osztálytársaim közül néhányan (más középiskola nem lévén a közelben) beiratkoztak az akkor négy oktatási évben gazdászokat képző Mezőgazdasági Középiskolába. Erről tudtam, de túlságosan nem izgatott, hiszen családunkban e hivatásnak nem voltak hagyományai, jóllehet apai nagyapám uradalmi-, majd Bácsalmáson községi főkertész volt.

Szinte az egész nyarat végig dolgoztam a szobafestő szakmában. Egy délelőtt, ha emlékezetem nem csal, a Sas utcában Podobáéknál dogoztunk. Én azt a feladatot kaptam, hogy a nyitott gangon a cseréptető alatti gerendákat az újra festés előtt tisztítsam meg, a felpattogzott festéket spahtlival vakarjam le. Az iszonyatosan fárasztó, rendkívül poros munkát a tipikusnak mondható, rettenetesen imbolygó festőlétra tetején egyensúlyozva végeztem. Egy rossz mozdulat, és a létra oldalán végigcsúszva a földön találtam magam. A létrából kiálló szög végigszántotta az oldalam, nagy fájdalmat okozva. Ez a fájdalom megingatta bennem az elhatározást, miszerint a kenyérkereső foglalkozásom a szobafestés és mázolás lesz. Irtózatos erővel a földhöz vágtam szerszámomat, és közöltem mesteremmel: tovább akarok tanulni a Mezőgazdasági Középiskolában, gazdász leszek. Nem tudtam, mire vállalkozom, csak azt tudtam, hogy a létrától és a spahtlitól meg akarok szabadulni.

Sajnos nem emlékszem édesapám arcára, amikor elhatározásomat közöltem vele, de tény, hogy egy szóval sem marasztalt. Ma úgy érzem, hogy várta a számára oly boldogító pillanatot, amikor ilyen elhatározásra jutok. Bölcsen kivárta azt a helyzetet, amikor kényszerítése, rábeszélése nélkül az történik, amire mindig vágyott. A tanácsadásban azonban felkészült volt. Édesanyámhoz küldött, mondván, kérjem meg Őt, hogy menjen és írasson be az iskolába. (Itt jegyzem meg, hogy Édesapám maga, semmilyen hivatalos ügyet sehol, soha sem intézett. Ez Édesanyám örökös feladata volt.)

Mondanom sem kell, hogy ekkorra már a felvételi procedúrák, beiratkozások befejeződtek az iskolákban. Szerencsémre az intézet akkori megbízott igazgatója Guseo Andor volt, aki jól ismerte családunkat. Apám rendszeresen dolgozott náluk. Így jelentős protekcióval felvettek. A nyár hátralévő részében barátaimmal már hét közben is eljárhattam szórakozni, nem kellett a festőszakmában dolgoznom.

1948 szeptemberében nagy izgalommal mentem az iskolába. Osztálytársaim közül néhányat ismertem, de a többséggel mindaddig nem találkoztam. Természetesen a legizgalmasabb az volt, hogy lányok is voltak az osztályban.

Az első találkozáskor és az óraközi szünetekben külön csoportban, egymástól távol méregettük egymást. Ők, a többségünkhöz képest ? a nemek életkori sajátosságait tekintve is már nagylányok voltak. Elég sok idő telt el, mire megszoktuk a koedukációt.

A mai fiatalok talán el sem hiszik, hogy pl. Kucsera Jani, aki egyébként négy évvel idősebb nálunk sohasem volt pertuban egyetlen osztálytársnőnkkel sem. Később, természetesen szövődtek barátságok a különneműek között is, de ezek megítélésem szerint tisztán plátói vonzalmak maradtak. Ilyen volt a Ditrich, Behány, Szommer, Szabó, Katona, Szigeti és talán a Török, Wolf párosok tiszavirág életű kapcsolata.

Több lány- és fiú osztálytársunk cserélődött az évek folyamán. Ezek közül csak néhányra emlékszem. Mély nyomot nem hagytak bennem, ezért velük tovább nem foglalkozom (talán lesz valaki, akinek fontos lesz róluk is megemlékezni).

A négy év során sok kellemes és kellemetlen, szomorú dolgot éltünk meg. Ezeket megpróbáljuk feleleveníteni, természetesen nem időrendi sorrendben, hanem ahogy eszünkbe jutnak, a teljesség igénye nélkül.

Ánka így lett gazdász.

Ötven év távlatából csak azt írom le, amire jó szívvel emlékezem.
1948-ban, a Polgári Iskola elvégzése után a bajai közgazdasági technikumba készültem. Szüleim kívánságának engedve mégis a helyben lévő mezőgazdasági középiskolába iratkoztam be. Idehaza maradva könnyítettem meg szüleim helyzetét. Nekem elképzelésem sem volt, hogy majd mit kezdek ezzel az iskolai végzettséggel.

Elkezdtük. 1948-ban néhány korábbi polgáriskolai osztálytársammal és más, számomra addig ismeretlen lányokkal és fiúkkal indult a tanév. 
Emlékszem, még a kezdéskor velünk volt Borbás Márta, Filó Magda (erre a névre lehet, hogy nem jól emlékezem, mert lehetett Deli Magdi is), Franek Bélára, Blumm Misire (ők Jánoshalmáról minden nap vonattal jöttek iskolába). Később mind a felsorolt lányok, mind az említett fiúk kimaradtak az osztályból. (Szöcse: emlékezetem szerint Deli Magdi.)
Édesapám, aki egyszerű paraszt ember volt, mindig azt mondta: magadnak tanulsz, és ez sajnos néha elmaradt.

Piroska így lett gazdász

Az 1947/48-as tanévben Bácsalmáson, a korábban apácák által fenntartott leány polgári iskolában, a Zárdában fejeztem be tanulmányaimat. E nagyközségben születtem és éltem ekkor már csak a szüleimmel. Édesanyám 40. életévében érkeztem. Két nővérem és a bátyám ekkor már saját életüket élték, így egyedül nőttem fel. A testvéreim a példaképeim voltak. Szüleim is erre nevelve gyakran emlegették példás magatartásukat, kitűnő tanulmányi eredményeiket.
Az elemi, majd a polgári iskola elvégzése után testvéreim továbbtanulására anyagi okok miatt nem kerülhetett sor, ezért tudtam, hogy rám is ilyen sors vár.

Nagyon szerettem tanulni, és már kiskorom óta vágytam arra, hogy én is taníthassak, tanár lehessek. A polgáriban utolsó évesként az osztálytársaim a jövőjüket tervezték. Én magam is vettem a bátorságot és odahaza előálltam azzal a kéréssel, szeretnék Baján továbbtanulni. 
A válasz nemleges volt, amit egyrészt azzal indokoltak, hogy a testvéreim sem tanulhattak tovább, másrészt csak kollégiumba engednének, de ennek anyagi feltételeit nem tudják biztosítani.

Testvéreim azonban mellém álltak, főleg Mária nővérem, aki kiharcolta, hogy középiskolába juthassak. Igaz, hogy helyben, de engem ez is boldoggá tett. Mária nővérem volt az, aki később is egyengette az utamat. Neki köszönhetem, hogy később elvégezhettem az Agrártudumányi Egyetemet, aki támogatott és mellettem volt minden jelentősebb döntésemnél.
Visszagondolva, csak a tanulás lehetőségét láttam, nem számoltam azzal, hogy hová vezet a mezőgazdasági képzés. Abban reménykedtem, hogy négy év múlva majd ismét megpróbálhatom álmaim megvalósítását, és tanári pályára lépek.

A beiratkozásra már nem emlékszem, az első napokra, hetekre annál inkább! A zárdai nevelésem nem múlt el nyomtalanul. Koedukált osztály! Fiúkkal együtt! Alig mertem rájuk nézni? Már az első napokban összetűzésem volt, ha jól emlékszem, Szöcsével. Rendre utasítottam, hogy ne bennünket, lányokat nézzen!
Galántai Berci jóvoltából párszor az olajos padlón kötöttem ki. Remekül szórakozott ? hát én is! 
Távolságtartó magatartásunkat jól példázza, hogy reggel, vagy óraközi szünetek után csak tanári kísérettel mertünk az osztályterembe bemenni. A tanári szoba előtt gyülekeztünk, és az órát adó tanárral indultunk a tanterembe. A szünetek alatt pedig az udvar eldugott sarkában ácsorogtunk, néha pedig a ?meszes? gödörben guggoltunk.

Nem tudom mikor és minek a hatására oldódott ez a feszült hangulat, de egy biztos, lassan megkedveltük egymást. Ilyen remek, összetartó, együtt érző osztályt ritkán hoz össze a sors. Ennek egyik megnyilvánulása volt a névnapok közös megünnepelése. Ezek az együttlétek feledhetetlenek számomra. Ezek hozták létre a jó tanár?diák kapcsolatot, mivel az igazgatónk és osztályfőnökünkön kívül egy-egy tanárunk is részt vett az összejöveteleken.

Fleki így lett gazdász

Egy különleges történet után megúszva a kitelepítést jutottam el odáig, hogy egyáltalán el tudjam végezni a polgári iskolát. Így lett módom választani a tovább tanulás és a kereső foglalkozás között.
Döntésemet több tényező motiválta.
Láttam hajdani osztálytársamat, Raffai Robit, aki a Memhölczer boltban inasként milyen kemény fizikai munkát végzett. Mivel magam is inasjelölt voltam Harton Tamás rőfös boltjában, arra gondoltam, hogy az ilyen munkához nem sok kedvem van. Elhatározásomat az is erősítette, hogy Robi is felhagyott az inaskodással és a helyi Mezőgazdasági Középiskolába jelentkezett. Rám egyrészt az is hatással volt, hogy családi indíttatás okán ez a szakma közel állt hozzám, másrészt, a nővérem ennek az iskolának volt akkor a tanulója.
Döntöttem, beiratkoztam a helyben lévő iskolába. Az évek során egyszer még megingott az elhatározásom, kimaradtam az iskolából, hogy sofőr lehessek. Bátay tanár úr hatékony rábeszélésének köszönhetem, hogy folytattam tanulmányaimat. Örökké hálás vagyok ezért volt osztályfőnökünknek, Bátay Béla tanár úrnak.

 

Emlékeink tanárainkról

Szöcse így emlékezik

Dr GASZTONYI JÓZSEF tanár úr volt az egyetlen, aki a tanári karban akkor doktori címmel rendelkezett. Ő növénytermesztést és üzemtant tanított. Alapos, lényegretörő ismereteket kaptunk tőle. Az egyetemen is megéltem abból, amit tanított. Eléggé színtelen ember volt, a fenti történeten kívül más, vele kapcsolatos eseményre csak egyre emlékszem.

Pongrácz Gergő a tanulás helyett a tanórákon és azon kívül is nagyon sok mindennel foglalkozott. Órák alatt az utolsó években leginkább töltőtollat javított, órán kívül cigányzenészekkel is seftelt. Egy alkalommal éppen a tréfát és lazaságot nem tűrő Gasztonyi tanár úr tartotta az óráját, amikor lassan kinyílt a tanterem ajtaja és két kócos cigányfej nyomult be rajta. A belesők körbepásztázták a terepet, és miután felfedezték az utolsó padban, ujjukkal mintha macskát hívogatnának, csalogatták ki Gergőt. Gasztonyi tanár úr az első pillanatban a meglepetéstől szóhoz sem tudott jutni. Csak kapkodott levegő után és szokása szerint krákogott néhányat. Amikor oxigénhez jutott, irtózatos hangerővel kérte meg a két hívatlan látogatót a távozásra. Ha jól emlékszem Gergőt is utánuk küldte, kísérőnek. Percekig tartott, amíg folytatni tudta az óráját.

MIKÓ JÓZSEF , így csupa nagybetűvel. Nemcsak azért mert Ő volt az Intézmény igazgatója, de kivételes emberi nagysága miatt is vele kellett volna kezdenem tanáraink méltatását (ezt a mondatot akkor viszont nem írhattam volna le).

Később került az iskolához, mint ahogy mi kezdtünk. Ő lett az igazgatónk. Alacsony, testifogyatékos volt, de az ilyen emberekre jellemző, kisebbrendűségi komplexusok nélkül. Teli derűvel, optimizmussal, vidámsággal, és ami nagyon fontos, becsületes volt. (Talán csak Takács Gyula hatása alól kellett volna kivonnia magát, de erről majd később.) Adottságait illetően van-e nagyobb dicséret annál, mint hogy az ember vele beszélgetve, vagy egyszerűen a társaságában teljesen megfeledkezett arról, hogy egy testi fogyatékos emberrel van. Életem során találkoztam sok emberrel, akik egyszerűen csak az átlagnál alacsonyabbak voltak. A legtöbben közülük kiábrándítóan viselkedtek. Mikó, az állattenyésztés tudományára oktatott minket, akkor éreztem, ma már tudom is, hogy kitűnően. Volt más nagyon jó tanárunk, neki azonban emberi nagysága nem elsősorban az oktatásban mutatkozott meg. Igazi érdeme a közösség alkotásban volt. A rendkívül különböző karakterű tanárokból egy, a szó nemes értelmében vett tantestületet alakított. Törődött a tanulókkal, nemcsak szakembert, de embert is akart belőlünk nevelni. Az intézményben kialakult légkörre jellemző, hogy a tizenkilenc fős osztályunkból hatan választották a tanári pályát és heten egyetemen tanultak tovább.

Pedagógus lett Ditrich Ilonka, Szigeti Jaksi és Fleki. Később Török Ilonka is ilyen pályát választott. Ide sorolható még Pircsi és Szöcse is, akik az egyetem elvégzése után kerültek tanári katedrára.

Gazdász lett Katona Pircsi, Raffai Robi, Galántai Berci, Behány Coc, Szabó Maszat, Tóth Géza és Wolf Szöcse.

Azok, akik nem tanultak tovább, természetesen semmivel sem lettek kevesebbek, kevésbé hasznos emberek, mint azok, akik ezt megtették. Kitűnő iskolát végeztek, ezért saját munkaterületükön sikeres karriert futottak be. Ők azok, akik közvetlen dicsőséget szereztek a Bácsalmási Mezőgazdasági Középiskolának.

Az osztályunkban kialakult az a szokás, hogy mindenki megtartotta a névnapját, és egy esti összejövetelt rendezett a lakásán. Ezekre az alkalmakra hivatalos volt a teljes tanári kar is. Természetesen nem jött el mindenki, de az igazgatónkra bizton számíthattunk. Attól függően, hogy ki volt a meghívó, Mikót elkísérte még Bódy Lajos, Takács Gyula és ritkán Ormos József is. Közülük azonban csak Mikó igazgató úr tartotta fontosnak az osztályunkat saját névnapjára meghívni.

Itt kell megemlékeznem az osztályunk egy fontos intézményéről, a zenekarról. Ennek az együttesnek a tangóharmonikáján kitűnően játszó Orbán Jancsi volt a lelke. Jól herflizett még Kucsera Jani is, de ő inkább a dobnál brillírozott. Valami szerepe volt Gergőnek is, erre majd mások fognak emlékezni. A zenekar fontos kelléke volt a névnapi összejöveteleknek, remek hangulatot tudtak teremteni.

Abban az időben szép szokás volt a lányoknak éjjeli szerenádot adni. Névnapok alkalmával, vagy csak az áradó érzelmek kifejezésekében, éjféltájban a zenekarunkkal megjelentünk a Kedves ablaka alatt, és egy-két szerelmes dalt (lehetőleg a kislány kedvenc nótáját is) elkornyikáltuk. Daloltunk mindaddig, amíg a kiválasztottunk meg nem jelent az ablakában egy szál égő gyertyával, vagy néhány szál gyufát nem gyújtott, jelezvén, hogy boldogan elfogadta a szerenádot, és most már távozhatunk. (Másnapra a környék öregasszonyainak pompás témát szolgáltattunk.)

Ez a zenekar kísérte azt az operettet is, amelyet az osztályunk adott elő. Erről később még részletesen lesz szó.

Direktorunk az összejövetelek alkalmával gyakran hangoztatta: fiúk, aki a bort nem szereti, nem lesz jó gazdász?, mi pedig jó gazdászok akartunk lenni. Ittunk, mint a kefekötők. Ahogy most visszaemlékszem, ennek ellenére hulla részeg sohasem volt közöttünk.

Egy alkalommal, amikor az igazgatónkhoz voltunk hivatalosak József névnapra, a lányokat különleges, finom italokkal kínálta. Nekünk fiúknak megtiltotta, hogy ebből igyunk. Becsaptuk szegény Főnökünket. A lányok a nagy borospoharainkba töltötték a nemes italokat, így aztán egy kicsit tényleg berúgtunk. Persze az is sarkallt minket, hogy egy diák hol rúgjon be, ha nem az igazgató-tanáránál?

Nem lenne teljes a kép Mikó igazgató úrról, ha nem említenék meg egy fontos tényt. Nagyon tetszett neki a mi Ditrich Ilonkánk. Mondhatni, szerelmes volt az egyébként nagyon csinos, hosszú copfú, bögyös Iluskánkba. Emiatt néha méltatlan dolgokat is meg kellett élnie. Egy alkalommal a májusi litánia után a templom előtt megvárta Ilust. Hogy, hogy nem, a helyszínen megjelent Gergő is, aki egyébként kollégista volt és nem volt kimenője. Gergőt ez nem zavarta, és egyszerre léptek oda a templomból kijövő Ilushoz. Hármasban indultak a szeretett kislány otthona felé. Az első utcasarokhoz érve Mikó igazgató úr jelentőségteljesen feltette a kérdést: Gergő te most merre mész?

Gergőnk a kérdést nem akarta jól érteni, közölte, hogy ő bizony az Iluskát kíséri haza. A következő sarkon újra elhangzott a kérdés, most már határozottabban: Gergő te most merre mégy? Ezt már Gergőnek is meg kellett értenie, meg is értette, hogy itt most valaki feleslegessé vált. Nem akart könnyen lemondani a lovagi szerepről, előkapott tehát egy pénzdarabot és feltette a kérdést: fej, vagy írás? Mondanom sem kell, hogy ebbe a megalázó játékba Mikó nem ment bele, és elköszönt a fiataloktól. Számomra érthetetlen ma is Gergő akciója, hiszen semmilyen érdekeltsége nem volt Ilusnál. Mint említettem már, Behány Péter plátói szerelme volt Ilus.

Direktorunk óraközi szünetekben is gyakran félrehívta az udvar vagy folyosó egy szögletébe a lányt. Ilyenkor Ilonka legtöbbször könnyes szemmel jött be a következő órára. Mi fiúk vagy csak én sohasem tudhattunk a beszélgetés tárgyáról. Ez a szerelem az érettségi vizsgánk után számomra követhetetlenné vált.

Az iskola megszűnése után Mikó Orosházára került. Itt már talált egy olyan csinos kislányt, aki nem mondott nemet. Feleségül vette, két gyermekük született. Később Hódmezővásárhelyre költöztek, ahol a Mezőgazdasági Főiskolán tanszékvezető tanárként dolgozott. Itt többször találkoztam velük, még a mártélyi, tiszaparti nyaralójukban is vendégül láttak. Meggyőződéssel állíthatom, hogy nálánál jobb, gondoskodóbb, családszeretőbb férj aligha élt széles e hazában. Boldog lehetett az a család, amelynek ő volt a feje. Gyakran csalogatott, csábított, hogy legyek a munkatársa. Megtiszteltetésnek vettem, de a jobb nevű Kaposvárt nem akartam elhagyni.

BÁTAY BÉLA

Az osztályfőnökünk Bátay Béla tanár úr volt. Ő fizikát, matematikát és egy időben géptant tanított. A halevése kapcsán tudhattuk meg, hogy Fiúméban született. Elmondása szerint ő is  mint minden tenger melléki ember  úgy tudott szálkás halat enni, hogy a szája egyik szegletébe tömte a halat, a másik oldalon pedig a szálkák jöttek ki.

Habitusából aligha lehetett következtetni arra, hogy a háború előtt katonai iskolában tanított, és kard lógott az oldalán. Szolid, igen jóindulatú ember volt. A kivételezést, megkülönböztetést nem ismerte. Mindenkit a teljesítménye alapján ítélt meg. A matematikát kitűnően oktatta, és ez még akkor is igaz, ha néha előfordult, hogy Jaksit kértük meg, fordítsa a mi nyelvünkre Bátay magyarázatát.

Egy időben gyanította, hogy a házi feladatot csak Jaksi és természetesen néhány szorgalmas lány készíti el odahaza. Mi, a többség reggel néhány perccel előbb érkeztünk az iskolába, hogy lemásoljuk a feladatokat. Meglepődtünk, amikor reggel korán a folyósón már várt minket a tanár úr, hogy ellenőrizze a házi feladatot. De nem sokáig járt túl az eszünkön, mert a klubszoba utcára nyíló ablakán bemásztunk, így el tudtuk kerülni őt.

Idős korában valószínű, hogy kollégái közvetítésével megnősült. Korban hozzáillő, hajadon tanárnőt vett feleségül. Két fiuk született, akiket példásan neveltek fel. Tanúi lehettünk annak, hogy egy viszonylag idős embert hogyan tudnak megfiatalítani piciny gyermekei. Tudtuk, mert elmesélte nekünk is, hogy esténként négykézlábra ereszkedett, gyerekei vidáman lovagoltak a hátán. Egyszóval megfiatalodott a gyereknevelés feladatához. Mi, éretlen kamaszok kuncogtunk, amikor önfeledten mesélte, hogy milyen játékokat űz fiaival.

Később Kiskunhalasra került, ott tanított. Legnagyobb örömünkre, ha tehette, mindig eljött osztálytalálkozóinkra.

Sokat viccelődtünk vele. Olyan jó ember volt, hogy másokról fel sem tételezte a rosszindulatot. A diák persze erre nincs tekintettel.

A háború után a micsurini elveknek megfelelően a Bácsalmási Állami Gazdaságban is termeltek gyapotot. Ez a trópusi növény különös módon reagált új környezetére. Nem bolyhosodott ki rendesen, így szörnyű nehéz volt szedni úgy, hogy a körömházunkat ne sértse véresre. Szüret idején az iskolák tanulóit kivezényelték a gazdaságba gyapotot szedni. Megszabták, hogy hány kilogramm teljesítése után hagyhatjuk abba a munkát.

Egy napon Bátay tanár úr volt a felügyelőnk. Mi fiúk úgy ítéltük meg, hogy a normát nem tudjuk teljesíteni, ezért elhatároztuk, hogy már ebéd előtt hazamegyünk. Kiürítettük gyapotszedő kötényünket, tanárunktól hangosan elköszöntünk és egy csoportban elindultunk haza. Bátay fel sem tételezte rólunk, hogy munkahelyünket elmerjük hagyni, mi megtettük.

Említettem, hogy Bátay tanár úr egy időben kénytelen volt géptant tanítani az osztályunknak. (Hogy ennek milyen előzménye volt a tanári karban, azt persze mi nem tudhattuk.) Biztos vagyok abban, hogy a tananyag elsajátításában csak egy leckével járt előttünk. Az elméleti órákon nem volt problémája, mert jobb tanuló volt mindannyiunknál, de a gyakorlatokon gonosz módra sokszor kellemetlen helyzetbe hoztuk. Mi zömében, ha nem is paraszt, de falusi gyerekek ? a gépeket és tartozékait nálánál jobban ismertük. Jól emlékszem egy gépállomáson tartott gyakorlatra, amikor a szemétben talált vetőgép csoroszlyáról azt állítottuk, hogy az egy kézi vetőgép. Elhitte.

Április elsején szép selyem fejkendőt kötöttek a lányok a fejemre, és így ültem a hiányzó Ditrich Ilus helyére. Számtan órára jött be a tanár úr. Sokáig nem vette észre a cserét, majd láthatóan felfigyelt az újtanulóra. Azt már felmérte, hogy nem Ilus ül a helyén, de még nem azonosította a jövevény?-t.

Jártkelt az osztályban, alig koncentrált már a tananyagra, mire nagy sokára diadalmasan rám mutatott és harsányan közölte: tudtam, tudtam, hogy te-te te vagy, te Gyula!

A lányos képemet egy alkalommal Mikó direktorunk is szóba hozta. Nagyon rajta felejtette a mögöttem ülő Iluson a szemét magyarázata közben. Észrevette, hogy felfedeztük ábrándozását, mire nagy zavarában ezt mondta: milyen lányos képű gyerek vagy te, te, te Gyula. Mintha eddig ezen töprengett volna. Aranyosan zavarba jött, mert ő maga is tudta, hogy az osztály előtt nincsenek titkai. Számíthatott is ránk, hiszen a korábban említett Pongrácz eseten kívül senki, soha nem élt vissza azzal a helyzettel, hogy az iskola igazgatója szerelmes egy osztálytársunkba.

BÓDY LAJOS

Mikó előtt takarmányozástant és valamilyen állatfaj tenyésztését is tanította. (Érdekes, hogy a szarvasmarha-tenyésztésen kívül nem emlékszem, hogy más állatfajjal foglalkoztunk volna, pedig biztos tanultunk mást is.)

Bódy Lajos tanár úr egy rendkívül karizmatikus egyéniség volt. Katonatisztnek készült, talán egy-két centiméterrel volt alacsonyabb annál, hogy a Ludovikán befejezhette volna tanulmányait. (Úgy emlékszem, testőr vagy kormányőr szeretett volna lenni.)

Egyetlen tanárunk volt, aki tanórákon kívüli foglalkozást, szakkört szervezett számunkra. Magam is részt vettem a szakkörön, ahol emlékezetem szerint állati szerveket boncolgattunk. Azt, hogy miként maradt abba ez a foglalkozás, már nem tudom. (Valaki majd biztos segíteni fog.)

A tanár úr számomra mindig meghatározó egyéniség volt, és az évek során ez csak erősödött bennem. Igaz, hogy látszólag Takács Gyula holdudvarába tartozott, de ismerve az akkori tanári kar bizonyos szemléletet vallók összetételét és életkorát, ez megbocsátható. Inkább a Takács, Ormos, Mikó trióhoz tartozott, mint a Bátai, Gasztonyi mentalitásúakhoz. Szilárd jellemét bizonyítja, hogy olyan erőszakos ember mellett is, mint Takács, szuverén egyéniség tudott maradni. Azt hiszem, hogy ő volt az egyetlen, aki megérezte, hogy a szegény csóró Wolfot mi motiválhatja, amikor abban az osztályban mozgalmi munkát vállal.

Korábban már említettem, hogy milyen környezetből érkeztem egy olyan iskolába, ahol zömében nálam sokkal jobb módú családból származó társaim voltak. Talán az egyetlen hasonló indíttatású Ujj Jóska volt, nem véletlen tehát, hogy ő is gyakran vállalt hasonló feladatokat, mint én. (Jóllehet ő inkább a kollégiumban, lévén kollégista.) Két és fél évig voltam az osztály KISZ-titkára. Ez a szerepvállalás tette számomra lehetővé, hogy valamilyen területen felnőjek az osztálytársaimhoz, velük egyenrangú partner legyek.

Mentegetőzésnek hatna, és értelmetlennek tartom most már felsorolni mindazt, amit néhány osztálytársamért tettem, hogy tanulmányait zavartalanul folytathatta. A látszatát is el akarom kerülni annak, mintha ma köszönetet szeretnék kérni mind ezért.

Nagyon sok kínos helyzetet is átéltem. Akkor sem értettem egyet, pl. azzal, hogy egy tanuló részt vegyen a tanári kar osztályozó értekezletén. Ez gyakran oda vezetett, hogy a kétes jegyeimet inkább felfelé kerekítették, még akkor is, ha nem érdemeltem meg. Így valóban szándékom ellenére néha érdemtelenül jutottam előnyhöz.

Mindezt csak azért említem, mert életem egyik meghatározó élménye fűződik ilyen eseményhez.

Ballagásunk alkalmával a tarisznyánkban a tanári kartól kaptunk egy lapot, ahová útravalóul szinte minden tanárunk írt egy-egy mondatot. Az egésznek olyan emlékkönyv jellege volt. Minden tanár, minden búcsúzó diáknak egy azonos útravaló jó tanácsot írt a lapra, kivéve Bódy Lajos tanár urat. Ő vette magának a fáradtságot és mindenkinek testre szabott útravalót osztott. Számomra azt tartotta fontosnak, hogy Csak az az eredmény boldogít, amit az ember saját erejéből ér el. Nekem ez az üzenet egy életre szóló lett. Bár nem voltam okozója, kikényszerítője a korábban már említett jogtalanul szerzett előnyeimnek, mégis újra át kellett élnem mindazt, amit magam is szégyenletesnek tartottam. Ekkor fogadtam meg, hogy mindig el fogom kerülni azt a helyzetet, ahol érdemtelenül főleg politikai okokból juthatnék előnyökhöz.

Szakmai karrieremet végig gondolva Bódy Lajos tanár úrnak büszkén jelentem: Tanár Úr, igaza volt, igaza van. Csak az az elért eredmény boldogít, amit az ember saját erejéből tud(ott) elérni. A jó tanácsért örökké hálás vagyok és leszek, köszönöm!

Máig sajnálom, hogy ezt nem mondtam el a Tanár Úrnak. Megtehettem volna. Amikor 1964-ben Kaposvárra, a Felsőfokú Mezőgazdasági Technikumba kerültem, Bódy Lajos a Mezőgazdasági Technikumban tanított. Mindkét intézmény igazgatója Guba Sándor, az én főnököm volt. Számomra nagy öröm volt itt találkozni nagyra becsült, hajdan volt tanárommal. Egy alkalommal megkérdeztem tőle, hogy átjönne-e hozzánk tanítani. Igent mondott. Mivel a főigazgatóval nagyon jó viszonyban voltam, könnyűnek látszott az ügy elintézése. Egy dologgal azonban nem számoltam, jelesül azzal, hogy a középiskola igazgatóhelyetteseként megbízott vezetője ragaszkodott Bódy Lajoshoz, s lehetetlenné tette áthelyezését.

A barátság haláláig megmaradt közöttünk. Kaposváron néhány évig közös bérházban laktunk, itt szinte naponta láthattam. Később keveset találkoztunk. Ő költözött el először, majd nyugbíjba ment, és ideje nagy részét balatoni villájában töltötte. A halálhíre is jóval a temetése után jutott el hozzám.

TAKÁCS GYULA

Amikor róla készülök emlékeim leírni, nagy gondban vagyok. Meghalt, és halottról jót, vagy semmit. Ez az egyik gondom, a másik pedig az, hogy van némi különbség a diákkori megítélésem és a felnőtt fejjel kialakított véleményem között. Talán a kettőt nem is tudom élesen elválasztani, így bizonyára torz lesz a megítélésem. Mert természetesen az említettek ellenére azért is leírom véleményem, hogy alkalmat adhassak másnak kifejteni esetleges ellenvéleményét. Úgy talán kedvezőbb emlék marad a tanár úrról.

Takács Gyula nagyon megnyerő külsejű, mindig jólöltözött, igen kulturált, karizmatikus egyéniség volt, aki akaratát rá tudta kényszeríteni másokra.

Tanulmányaink utolsó éveiben magyar irodalmat és történelmet oktatott. Óráit mindig megtartotta, talán sokszor még élveztük is előadásait. Ezeknek az óráknak sokkal inkább az volt a célja, hogy saját nagyságát bizonyítsa, mintsem, hogy bennünket igazán megtanítson valamire.

Nagyon ritkán feleltetett. Az volt a módszere, hogy szimpátiája alapján beskatulyázott mindenkit, és azt a jegyet félévenként kiosztotta. Én április 12-én, a közös névnapunkon mindig kaptam egy jeles osztályzatot. Ez semmit sem jelentett, mert ha megszakadtam is az említettek miatt közepesnél jobb jegyet úgysem kaphattam, így voltam a skatulyába berakva.

Állandóan színészkedett, élvezte, ha az osztály különösen a lányok csodálják. Szommer Margit volt a megkülönböztetett kedvence. Nemcsak azért, mert a külleme tetszett neki, hanem azért is, mert Margit (mármint a családja) volt az osztály egyik legtehetősebb tagja. Nála ez számított a legtöbbet. Így már érthető, hogy miért voltam én, a szobafestő-gyerek az osztály lenézett tagja. Azt hiszem, tőle igazán csak az védett meg, hogy az ifjúsági mozgalomban ügyködtem, mert alapjában gyáva ember volt. Erre szolgáljon bizonyítékul az alábbi történet.

Említést tettem arról, hogy mint osztálytitkár részt vettem az osztályozó értekezleteken is. Saját jegyeimbe természetesen nem szóltam bele, kivéve egy esetet. A névnapi jelesemen kívül más jegyem nem lévén, szóvá tettem, hogy közepesnél jobb jegyet érdemlek. Nem mert ellent mondani, így egyetlen félévben jelesem volt magyar irodalomból. Nem volt így későbbi felesége, Ferenczy Magda esetében. Úgy érzem, ő a mozgalmi munkám miatt büntetett. Feleleteim alkalmával és félévi, vagy év végi záráskor biológiából mindig rosszabb jegyet kaptam, mint amit megérdemeltem.

Mint emberről, negatív véleményem csak erősödött érettségi találkozóink alkalmával. Már amikor magam is tanári pályán dolgoztam nem középiskolás fokon ezt nem volt képes megbocsátani nekem. Ha lehet, még inkább éreztette származásomat. Pedig akkor már tudta, hogy amit elértem, a mögött nagyon kemény munka volt. Tudta azt is, hogy az érettségi után abba maradt mindenféle politikai szerepvállalásom. Azt persze csak én tudhattam, hogy az a dac is hozzá segített elért pozíciómhoz, amit éppen az ő által irányított előítéletektől való megszabadulásom teremtett meg az egyetemen.

Amit már felnőtt fejjel sem tudtam neki megbocsátani, az a következő.

Az ember azzal a szándékkal megy el osztálytalálkozóra ötévenként, hogy régi emlékekről elbeszélgessen volt osztálytársaival, tanáraival. Egy alkalommal nagyon jó hangulatom volt, örültem, hogy felidézünk sok-sok emléket, élményt. Láthatóan mindenki vidám és feldobott volt. Különböző asztaltársaságok alakultak ki, ahol meghitt beszélgetések folytak. Asztaltársaságtól asztaltársaságig mentem, hogy minél több baráti beszélgetésben vegyek részt. Csak úgy sziporkázott mindenki, hömpölygött az emlékezések árja. Ilyen hangulatban megfeledkeztem Takács tanár úrral szembeni fenntartásaimról, és leültem az asztalához. Itt Margittal kettesben beszélgettek. Amikor leültem, már az első pillanatban rádöbbentem, hogy tapintatlan voltam, kerestem az ürügyet, hogy nem tetézve a bűnömet távozzak. Takács megoldotta a helyzetet, eléggé durván hozta a tudomásomra, hogy az asztalnál persona non grata vagyok. Azonnal távoztam, de érthető okoknál fogva ez az eset nem erősítette meg barátságunkat.

ORMOS JÓZSEF

Tornatanárunk volt. Abban az időben igen sok volt a botcsinálta tornatanár. Ő a Testnevelési Főikolán végzett és komolyan vette hivatását.

1944 szeptemberében jöttek be a szovjet csapatok Bácsalmásra. Akkor a Polgári Iskola tanulója voltam, és néhány hétre megszakadt a tanításunk. Sok tanárunk elmenekült. Amikor még abban az évben újra kezdtünk, volt tanáraink még nem tértek vissza. Pesten még dúlt a háború, ezért az odahaza tartózkodó pedagógusjelölt hallgatók segítettek az oktatásban. (Bódy tanár úr későbbi felesége, Sásdy Edit is tanárom volt ilyen minőségében.) Így találkoztam először Ormos tanár úrral, akinek nagyon sokat köszönhetek. Még polgárista koromban egy tornaóra előtt néhány osztálytársam szőnyegen, korláton különböző nekem is tetsző trükköt mutatott be. Kiderült, hogy Ormos torna szakkört szervezett, ami valahogy elkerülte a figyelmemet. Elmentem egy délutáni szakkörre és ott ragadtam.

Nagyon alacsony növésű gyerek voltam, még másodikos koromban is, amikor a tanárunk a községi sportpályán a gazdászokkal (mert ott is tanított) közös év végi tornabemutatót és versenyt szervezett. Rengeteg néző között ott szurkoltak a szüleim is, akik nagyon büszkék voltak a fiukra, mert a közönség nekem, mint a legkisebbnek szurkolt. Talajtornában és korláton is nyertem érmeket. Egyszóval megszerettette velem a sportot. Később ő tanított röplabdázni, kosárlabdázni. Az utóbbi sport az egyetemen és az első munkás éveimben (az Almásfüzitői Timföldgyár mérnökei között) nagyon sok jó baráttal ajándékozott meg. Asztaliteniszeztem is, de ez egy másik történet.

Persze vele is voltak konfliktusaink. Egy alkalommal a tornaórát a városi sportpályán tartotta. A pálya egy sarkán vetkőztünk le az órához. Az órán talán a gátfutást gyakoroltatta velünk és nem volt megelégedve a teljesítményünkkel. Ezért büntetésből a pálya körül futást vezényelt. Az első kör után, futás közben megállapodtunk, hogy amikor odaérünk a ruháinkhoz, felkapjuk a földről, és visszamegyünk az iskolába. Így is tettünk. A park mellett vitt az utunk hazafelé, ahova beültünk egy fa alá, fényképekről félig, vagy talán egészen pucér lányokat nézegetni. A nagyon rosszminőségű és fantáziátlan akt fotók ma már egyetlen tininek sem keltenék fel az érdeklődését, de akkor ez számunkra nyálcsorgató volt. Nem is vettük észre, hogy a tanárunk is közénk dugta a fejét, és velünk együtt nézte a képeket.

Ez volt iskolás pályafutásomnak az az éve, amikor tornából közepes érdemjegyet kaptam, büntetésül az óráról történő szökésért.

Ormos tanár úrral a viszonyom mindig kitűnő volt. Ő tanított meg tornászni. Úgy érzem az itt tanult mozgáskultúrának köszönhetem, hogy néhány sportághoz, különösen a labdajátékokhoz volt érzékem. Tűrhetően asztaliteniszeztem, röplabdáztam és kosaraztam. A foci az nem az én sportom volt, ha elkerülhetetlen volt, legföljebb védtem. A kosárlabdát az egyetemi éveim alatt is űztem, sőt néhány évig az almásfüzitői timföldgyár csapatában versenyszerűen is játszottam.

ROMHÁNYI FERENC

Azon túl, hogy a tangazdaságot ő irányította, bizonyára volt affinitása a színházkultúra iránt. Rászedett bennünket mármint az osztályunkat- hogy tanuljuk be, és adjuk elő a községi kultúrházban a Mágnás Miska című operettet. Nagyon kis létszámú osztály voltunk, ezért szinte mindenkinek jutott szerep a darabban. Aki erre nem vállalkozott, az sem maradt ki a társulatból, mert más módon hasznosította magát. Így ez egy nagy közös produkció volt, amely bizonyára nagyban hozzájárult az osztály kollektív szellemének kialakításához, és persze ápolásához.

A szereposztás, mondhatom, parádés volt.

Miskát, a lovász fiút Szabó Jancsi alakította nagy átéléssel. Julcsa, a kedvese, az elragadó Ditrich Ilonka volt. Baracs mérnök urat Kucsera Jani alakította nemes eleganciával. Katona Piroska remek hangjával és kedves bájával Rolla grófkisasszony szerepében kápráztatta el a nagyérdeműt. A további szereposztás felsorolása számomra kissé nehéz, hiába, az 50 év vagy ennél is több gyengíti az emlékezést. Azt azonban tudom, hogy volt a darabnak két mellékfigurája, Pixi és Mixi grófok. Őket Behány Coc és én, Szöcse próbáltuk életre kelteni.

Romhányi tanár úr jó érzékkel és bizonyára hozzáértéssel tanította be a darabot. Még arra is volt gondja, hogy az esetleges csetlés-botlásainkat, amit a tapasztalatlanságunk és az első előadás lámpaláza okozhat, ne a hazai közönség előtt szenvedjük el, ezért Jánoshalmán tartatta meg velünk a főpróbát. Az itt szerzett rutinnal adtuk elő a színdarabot Bácsalmáson.

Biztos vagyok benne, hogy nemcsak azért volt sikerünk, mert a közönség döntő többségét szüleink és közeli-távoli rokonaink jelentették, hanem valóban jól sikerült előadás volt. A főszereplők kedvessége, bája, eleganciája erre biztosítékot nyújtott.

Más tanárainkra alig-alig emlékszem. Leírok néhány nevet abban a reményben, hogy lesznek, akik nálam többre emlékeznek.

Papp Zoltán tanár úr. Neki csak egy szállóigévé vált mondására emlékszem. Ezt akkor mondta el, ha valaki szerinte be akarta csapni: engemet a Kiszpap így selypítve tanár urat te akarod (és ilyenkor megnézte az óráján az aktuális időt) nyolc óra után tíz perccel becsapni?

Pócza Géza mindig így mutatkozott be: Pócza, hosszú ó, cé zé Géza. Ha emlékezetem nem csal, ő a kertészet tudományára okított bennünket. Róla egy elég egyszerű ember képe él bennem.

Volt valaki, akinek ugyancsak egy mondására emlékszem. Egy osztálykirándulás alkalmával talán Miskolcon voltunk este moziba szerettünk volna menni. Ő selypítve jelentette ki, hogy nincs modi, csak múdeum. Talán a kollégium igazgatója lehetett, egy elvtárs (mozgalmi ember volt, tanári múlt nélkül), akinek csak Lavór csúfnevére emlékszem. Róla a volt kollégisták bizonyára többet tudnak.

 

Ánka véleménye tanárainkról

Tanárainkról nekem csak jó emlékeim vannak. Kedvenc tanáraim Gasztonyi József, Takács Gyula, Bátay Béla és persze a második évtől Mikó József igazgató voltak. Az én emlékeimben nem tűnik fel Guseo Andor, mint igazgató, helyette dr. Lipótzy Sándorra emlékezem. Csak ilyen néven, mint Doszka néni emlékszem az oroszt tanító tanárnőre és Varga Imre hittan tanárra.

(Szöcse: Ánka juttatta eszembe Toszka /nem Doszka/ becenevű tanárnőnket. Úgy emlékszem rá, mint egy igen művelt, világot járt nőre, akinek az volt a fixa-ideája, hogy én Petőfi Sándorra hasonlítok. Gyakran kértük arra, hogy meséljen világjáró útjairól. Ezt akkor volt hajlandó megtenni, ha én egy Petőfi verset elmondtam /a szavalás kifejezés nagyképűség lenne/. Ez az oka annak, hogy még ma is nagyon sok Petőfi verset ismerek. Sok óránk úgy zajlott le, hogy én elmondtam egy verset, ő pedig felidézte egy-egy utazása élményét, amit lebilincselő érdekességgel tudott elmondani. Akkor, ami ennél is fontosabb volt, felelés nélkül múlott el az óra.)

Gasztonyi tanár urat azért kedveltem, mert igazságos volt, Takács Gyulát, mert kedvenc tantárgyaimat, a magyar irodalmat és történelmet tanította, Bátay tanár urat, mint osztályfőnököt tiszteltem. Az ő jóhiszeműségét kihasználva gyakran rosszullétre hivatkozva kéredzkedtem haza, amikor nem készültem fel rendesen a matematika órájára. Ezért még ma is egy kicsit szégyellem magam, sajnos ilyen is volt. Nem voltam az osztály eminens tanulója, szinte mindig jó rendű voltam, de úgy emlékezem, hogy tanáraim csak akkor adtak rossz érdemjegyet, amikor azt megérdemeltem.

Piri így emlékezik tanárainkra

Hogyan emlékezem tanárainkról? Jó szívvel. Mind kitűnő emberek voltak, nagy tudással, jó előadó készséggel. Szerencséseknek mondhatjuk magunkat. Szöcse alapos jellemzést írt róluk, amelyhez néhány kiegészítő mondatot fűzök.

Mikó igazgató úrnak köszönhetem (természetesen a nővéremen kívül), hogy egyetemre kerültem. A továbbtanulási pályázatom első helyére ugyanis a Szegedi Pedagógiai Főiskolát jelöltem meg, a másodikon az Agrártudományi Egyetemet. Az igazgatónk eljött hozzánk és meggyőzött engem és a szüleimet is, hogy cseréljem fel a sorrendet. Ezután is figyelemmel kísérte az életemet. Amikor Pesten járt, gyakran felkeresett. Vizsgaidőszakban a tanulási módszerem megváltoztatására is oktatott, nem akarta, hogy magolva tanuljak. Miután eltetette velem a tankönyvet, néhány keresztkérdésére adott válaszommal bizonyította, hogy a lényeget már tudom, és ennyi elég is. A női nem nagy csodálója, tisztelője és remek társalgó volt. Közvetlen, aranyos, nagy tudású embert tiszteltünk benne. Sajnálom, hogy nem teljesíthettem kérését, és 2000-ben már nem találkozhattunk.

A temetésén néhány volt osztálytársammal részt vettünk. Mivel az értesítés késve érkezett, csak véletlenül tudtuk meg a szomorú hírt. Szívünkben képviseltük az osztály minden tagját.

Bátay Béla tanár úrra szívesen emlékszem. Szöcse minden sorával egyetértek, amit írt róla. Szívvel, lélekkel oktatott, fáradhatatlan volt, ha újra kértük magyarázatát, ő boldog lett tőle.

Bódy Lajos tanár urat nagyon kedveltem, élvezettel hallgattam minden előadását. Mint magánembert is nagyra becsültem, példaértékű volt számomra a magatartása. Ugyan így ítélem meg Dr. Gasztonyi tanár urat is.

Sajnálom, hogy Bódy tanár úr tarisznyámba írt soraira már nem emlékezem, de tudom, hogy engem is mélyen érintett és elgondolkodtatott. Remélem, még rátalálok a soraira.

Gasztonyi tanár úr a kedvenceim közé tartozott. Nem tudom miért, talán, mert sokan unalmasnak tartották? Vagy, mert velem olvastatta fel a tankönyvből azokat a részeket, amelyeket nem tartott fontosnak megmagyarázni az órán? Tény, hogy Szöcséhez hasonlóan az általa tanítottakból éltem az egyetemen.

Ferenczy Magda (Szöcse nem emlékezik a vezeték nevére) tanárnőnek szerettem a biológia óráit. Sajnáltam, hogy hozzá ment Takács Gyulához. Sosem értettem, hogy a találkozóinkra Magda tanárnő miért csak egyszer jött el. (Egy más alkalommal Bácsalmáson járt és keresett, de ekkor nem voltam odahaza.) Lehet, hogy rosszul ítélem meg, de Takácsnál jobbat érdemelt volna.

Takács Gyula, amint a fentiekből is kiderülhetett nem tartozott a kedvenceim közé, de én sem az övéi közé. Nem tartoztam a csodálói köréhez, ezt bizonyára észrevette és nehezményezte. Elismertem, hogy nagy tudású és egyetemi színvonalú órákat is tud tartani. Sok pletyka keringett körülötte, amelyeknek bizonyára volt is alapjuk. Nemcsak viselkedésével, de szavakban is gyakran megsértette az embereket, diákjait. Ezek miatt általában kerültem a társaságát.

Ormos József tanár úrral különleges volt a kapcsolatom. Sógornőm unokatestvéreként már korábban ismertük egymást. Az első találkozásunk egyikén tudomásomra hozta, hogy nekem mindent meg kell tennem az órákon, nehogy kivételezettnek tűnjek. Versenyek előtt már kerültem, mert akár felkészülés nélkül is csatasorba kellett állnom. Egy példa: területi atlétikai versenyen, Kiskunhalason eredetileg csak magasugrásban indultam volna (az akkori ollózó stílusban). A helyszínen azonban benevezett a gerelyhajító számba is. Életemben akkor volt először (és utoljára) gerely a kezemben. Aztán futottam 5 km-es távon egyedül és első lettem (az ellenfél nem jött el). Kosárlabda csapatot szervezett, amelynek tagjaként még meg is szerettette velem ezt a sportágat. Sajnos a kevés edzés miatt gyengén játszottunk, nem sok sikerélményben volt részünk.

Kár, hogy közülük már csak Magda tanárnő és Ormos tanár úr élnek. Érdekes lenne megtudni véleményüket, meghallgatni visszaemlékezéseiket osztályunkról, arról a négy évről. Erről már lekéstünk.

 

KOLLÉGIUM

Ez az intézmény egy új fejezetet igényel. Magam (mármint Szöcse) nem voltam a jeles intézmény lakója, de nagyon sokat megfordultam benne. Osztálytársak közül Coc-Moc, Maszat, Berci, Ujj Jóska, Gergő biztos kollégisták voltak. Talán Tóth Géza is.

Behány Peti a becenevét a fogkeféjéről kapta. A kefét így kereste: hol a coc-mocom? Rajta maradt a Coc név. Hogy Szabó Jancsi hogyan kapta a Maszat nevet, azt majd elmondják mások. A Galántai Nándor nevet talán csak névsorolvasáskor hallottam, őt mindenki Bercinek hívta, édesapja legnagyobb szomorúságára, tudniillik a Berci nevet korábbi iskolájából hozta, ahol egy tanára Gané Bercinek nevezte, feltehetően a jósága miatt. Beceneve az osztályban rajtuk kívül csak nekem volt, Szöcse. Az otthoni Öcsi nevet alakította a névadóm Szöcsére. Úgy tudom ezt a nevet rajtam kívül viselte még egy nálam idősebb srác is Bácsalmáson (az igazi nevére nem emlékszem).

Amint már említettem, a kollégiumban szinte minden napos vendég voltam. A Coc volt az egyik legjobb barátom. Őt szinte bátyámként szerettem. Egyedüli gyermek volt odahaza, így feltehetően ez a testvéri érzés kölcsönös volt. Természetesen a többiekkel is jó barátságban voltam. Ahogy most végiggondolom középiskolás múltamat, egy esetet kivéve nem emlékszem, hogy valakivel konfliktusom lett volna.

Ez az egy eset Flekivel esett meg. Nem tudom, hol szerezte, de neki voltak egy időben a legjobb ping-pong labdái. Egy alkalommal valamit kompenzálandó, egy labdát ígért. Húzta, halasztotta az átadást, mígnem egy agyonjátszott labdát szép tisztára mosott és új gyanánt átadta. Hamar kiderült a turpisság, mert a labda egy-két szett után eltörött. Fleki tagadta, hogy használt labdát adott, de egyértelmű volt, hogy átvert. Ezen aztán vitatkoztunk egy darabig.

Kollégista osztálytársaim nálam is gyakran megfordultak, legtöbbször a méz csábította őket hozzánk. Édesapám ugyanis méhészkedett, így nálunk mindig volt mézes kenyér. Meg aztán egyfajta menedékhely is voltunk. Utolsó éves korunkban történt, hogy Bercit egy kalandja miatt eltávolították a kollégiumból. Néhány hónapra hozzánk költözött.

A kaland: Járt alattunk néhány évvel egy Mariska. Berci szerelembe keveredett vele, annak ellenére, hogy a kollégiumban tiltották ezt a kapcsolatot. Egy zivataros délután a pár a temetőbe menekült. Innen a kimenő végéig nem tudtak hazatérni, emiatt fegyelmi kerekedett, és az érettségi előtt álló Bercit kizárták a kollégiumból. Ezután lett az albérlőnk. A leány sorsáról nem tudok, ezt majd az érintett bizonyára elmeséli. Cocnak különös adottsága volt, hogy őt az elektromos áram nem nagyon tudta felizgatni. Egy jó játékot talált ki, hogy az ágyba, meg más helyekre vezette az áramot, és itt hozta frászba kollégista társait.

Történt egy alkalommal, hogy a szokásos délutáni látogatásra érkeztem a kollégiumba. A folyosóról a hálóba egy nagy üveges ajtón lehetett bemenni. Péter az ajtó túloldaláról vigyorgott rám, miközben belül fogta a kilincset. Én mit sem sejtve rátettem a kezem a kilincsre, majd a következő pillanatban akkorát rúgtam az ajtóba, mint egy kenguru. A barátom úgy vezetett áramot a kilincsbe, hogy a másik keze a konnektorban volt. Hát ezt is meg tudta tenni. Egyébiránt Péter nagyon jó futó és kiváló focista volt. Jól focizott még az osztályban Szigeti Jaksi is. Kiváló atléta volt Orbán Jancsi. Egy-egy évzáró sportversenyen sok érmet akasztottak a nyakába.

Fleki emlékei a kollégiumról

Kitörölhetetlen nyomot hagyott bennem a kollégium szérűskertjében rendezett gazdászbál. Ezek, és általában a gazdász bálok nagy eseménynek számítottak Bácsalmáson.

A góré alatt rendezte be Piri Guszti barátunk a büféjét. Itt szendvicset és természetesen szeszes italt is lehetett kapni. A bál frenetikus hangulatban zajlott. Némi szépségfoltot az jelentett, hogy az italok és ételek a konyháról történő szállítás közben, mielőtt a büfébe értek volna, elfogytak.

A nagy botránytól egy becsületkassza felállítása mentett meg bennünket. Ide mindenki utólag betette az általa fogyasztottak árát. Végül kevés ráfizetéssel megúsztuk a botrányt.

MÁSOK

Amire Piri emlékezik

 Az osztály bulikra, ezek kitűnő hangulatára;

 Muity Imre fogorvosra, aki elsőben egészségtant tanított és kezelésbe vette az osztályt. Köztük engem is. Azóta sem szabadulok a fogorvosoktól!

Az igazgatói megrovásunkra, vagy intőre? Azt hiszem, hogy 3-4-en kaptuk. Történt, hogy néhányan termelőszövetkezeti zárszámadásra voltunk kiküldve, ami unalmas és redkívül terjengős volt. 22 óra tájban már nem tudtunk részt venni Rákosi Mátyás szokásos éltetésében. Éhesen, álmosan, fáradtan guggoltunk a fal mellett a leghátsó sorban. A sarokból jött a figyelmeztetés, hogy az ajtóban álló civil ruhás ember ÁVÓ-s és rosszallóan figyel bennünket. Tudtuk, hogy ebből baj lesz, ezért még aznap este tanácsért felkerestük Varga tiszit. Azt javasolta, hogy reggel azonnal mondjuk el a történetet az igazgatónknak. Ezt sajnos csak az első szünetben tettük meg. Így fogadott bennünket: elkéstetek. Ezek után a megrovásunk enyhe büntetésnek számított, örültünk, hogy ki tudta harcolni ott maradásunkat.

Emlékszem a növénytani érettségimre, ahol Gasztonyi tanár úr ígérete ellenére elfelejtette kivenni a 41-44-es tételeket. Ezek könyvelésről szóltak, alig konyítottam hozzájuk.

A tornaórákra, ahol Lajkó Magdi mindig megvert 100 méteren. Jó futó volt!

 A matematika házi feladatok meglepetésszerű ellenőrzésére az iskola folyosóján. Egy alkalommal e miatt sajnos az ablakon kellett nekem is bemásznom.

A kirándulásokra, ahol előszeretettel küldtetek a Bátay tanár úr mellé, ahol órákig hallgathattam a mesét, hogy pl. a kisfiának hány fokos szögben áll a hüvelyk ujja, hogyan érzékeli a hideget és a meleget, stb.

 Hogy a tanáriban megették osztályfőnökünk uzsonnáját és szegény állt az üres szekrénye előtt fennhangon morfondírozva: Megettem? Nem ettem meg! De megettem! Vagy mégse?

 Hogy Pécsett voltam életemben először színházban, és a Szabad szél című operettet láttuk.

Hogy elsős koromban voltam életemben először Budapesten az osztállyal.

 Emlékszem, hogy ballagásunk alkalmával én mondtam a búcsúbeszédet, keverve benne a tanár úr és tanár elvtársak megszólítást. Zavaromban igyekeztem mielőbb elhagyni a pódiumot, aminek az lett a következménye, hogy egy rossz lépés miatt térdre estem. Így szakadt el életem első, párórás nylonharisnyája.

 Hogy hiányoztam arról a gyakorlati óráról, amikor Bódy tanár úr a paradicsom kaccs eltávolítását gyakoroltatta. Az első találkozáskor számon kérte, én persze nem tudtam, hogyan kell.

 Sosem voltam ügyeletes, mert az év elején a névsor elejéről, félévkor hátulról osztották be őket. Középről én kimaradtam.

Mókus Katica (elsőben kimaradt) az első tejsugarakat a kabátja ujjába fejte.

 Pócza Géza tanár úr, aki a majomtól való származásunkat magyarázta (amit mindenki unottan hallgatott), csak az első padsorban ülők figyelték élénken, melyikük előtt áll meg. Esernyő használata nem ártott volna.

 Papp tanár úrra nem emlékezem, hogy tanított volna bennünket. Arra viszont igen, hogy egy alkalommal kihallgatáson volt nála az egész osztály. Egyenként kellett eléje járulnunk, hogy kinyomozza, ki volt, aki a folyosón kifüggesztett Sztálin képre szemüveget rajzolt. Azért bízták meg őt a tettes felderítésével, mert nagyon szigorú tanár hírében állott.

Ha egy asztalnál, az osztálytársak között ülnék, bizonyára még sok minden az eszembe jutna, így azonban most ennyi.

Szöcse? Ennél a képzeletbeli asztalnál hadd mondjak el egy történetet Muity fogorvossal kapcsolatban, amelyet Pircsi juttatott eszembe.

Muity néhányunkat már korábban a Polgári Iskolában is tanított egészségtanra. Történt akkor, hogy a katedrán az asztalnál ülve magyarázott. Én a második padban ülve figyeltem egy legyet, amelyik az előttem ülő társam hátán masírozott, majd egy hirtelen mozdulattal megpróbáltam elkapni. Muity ezt észrevette, és imigyen szólt: Na, gyere ide, te légyfogó majomkirály elindultunk egymás felé. Amikor ütőtávolságba ért, felrántotta a bal vállát, majd egy hirtelen mozdulattal, jobb kézzel úgy pofon vágott, hogy a lendülettől elestem és becsúsztam a pad alá. Mindketten meglepődtünk az eredményen, Muity talán jobban, mint én. Talán én voltam az életében az egyetlen ember, akit megütött.

Ettől az esettől kezdve úgy próbálta tettét feledtetni, hogy soha nem feleltetett, de mindig a legjobb jegyet kaptam tőle. Ez folytatódott a középiskolában is. Sosem feleltem, de tárgyából mindig kitűnő érdemjegyet kaptam.

Szöcse egyéb emlékei

A TANGAZDASÁG. 

A tangazdaság fontos szerepet játszott a gyakorlati oktatásunkban. Úgynevezett hetesi rendszerben gyakorlatoztunk itt. Ez azt jelentette, hogy névsor szerint, egy-egy hetet töltöttünk a tangazdaságban, úgy, hogy ott is aludtunk.

Érdekes volt a beosztásunk. Az elsősök a tehenészetben dolgoztak, a másodikosok kocsisok voltak, a harmadikosok a kertészetet irányították, míg a negyedévesek voltak az un. hetes-gazdák. Ők irányítottak a gazdaságot vezető tanárral együtt- minden munkát. Természetesen állandó személyzete is volt a gazdaságnak. A személyzet emlékezetes alakja volt Ilus néni, aki szinte az anyánk volt. 8-10 tehenet fejt, napközben még fogatot is hajtott.

Esténként a tanulók közös szállásán természetesen megvolt a hierarchia. A hetesgazda negyedikes utasításait mindenkinek végre kellett hajtani. Emlékszem, egy alkalommal a kertészetből késő este gyümölcsöt kellett lopnom a társaságnak.

Ez a hetesi rendszer a négy év során hol megszűnt, hol újra éledt. Tény, hogy mi már nem voltunk hetesgazdák.

A tangazdaságban a WC volt az a hely, ahol el lehetett bújni a felsősök molesztálása elől. Itt az ajtóra volt írva néhány versike. Egyre még ma is emlékszem. Imígyen szólt:

Ülök a WC lécén, a nap betűz
     A bűz elűz
     Körülöttem legyek,
     Na, én megyek.

Egy alkalommal, egy kiadós zápor után kukoricát kapálni küldtek bennünket. Természetesen nem sok kedvünk volt a dologhoz, ezért kapóra jött, hogy a kukoricatábla szélén találtunk egy sártócsát. Ide alaposan belemártogattuk kapáinkat, és a Kossuth-nótát elnyújtva, rendkívül lassú ütemben énekelve elindultunk vissza a gazdaságba. Itt a kapákat Gasztonyi Tökösnek bemutatva jelentettük, hogy a föld alkalmatlan a kapálásra. Aznap megúsztuk a munkát.

Dr. Gasztonyi József tanárunk a Tökös nevét onnan kapta, hogy a gazdaságban gyakran minősítette a munkánk ütemét imígyen: Mi ez, tökvakarás?

Tartozom egy vallomással. Török Ilonkát Csöpikének hívtam, és bizonyos vonzalmat éreztem iránta. A dolog úgy kezdődött, hogy tanórák alatt leveleztünk, miután közvetlenül egymás mellett ültünk. Ezek a papírra írt vallomások (sokszor súrolták a szerelmi vallomás határát) mindig ott maradtak Csöpikénél, pedig úgy szerettem volna legalább egyet megőrizni tárgyi bizonyíték gyanánt furcsa szerelmünk-ről. Az óra vége felé már nem kaptam üzenetet, ezért ez sohasem sikerült. A következő óra alatt természetesen tovább folytatódott a flört, mindaddig, amíg Csöpikém úgy nem találta, hogy most már közeleg az óra vége.

A kapcsolatunk csak tánc közben volt szoros. Talán mindkettőnk nevében mondhatom, hogy szerettünk egymással táncolni. A legtöbbet a fekete hajú kis gimnazista voltál dallamára simultunk össze, de volt még néhány tangónk, amire szívesen táncoltunk. Ezeket majd közösen felidézzük.

Egy este, hogy milyen alkalomból, nem tudom, de az iskolánk udvarán volt egy bál. Itt csak egymással táncoltunk nagyon bensőséges hangulatban. Boldogságomat csak fokozta, hogy a partnerem minden táncrakérőjét kikosarazta, az este csak velem akart táncolni. Szerelmet sohasem vallottam Csöpikének, ez alkalommal sem, mégis valami nagyon szép történt közöttünk. (Legalábbis én még ilyen távolból is így emlékszem e napra). A bál végeztével természetesen hazakísértem Ilonkát. A kapuban talán még kezet sem fogtunk, úgy búcsúztunk el egymástól. Hazafelé menet gondolkodtam az eseten. Nagyon szégyelltem magam, hogy még egy puszit sem leheltem Csöpikém homlokára. Úgy éreztem, hogy ezt most elvárta volna tőlem, és mivel elmaradt, mulya kölyöknek tart. Ma már tudom, az is voltam.

Csöpikémék lakásán sokszor voltam látogatóban. Azt, hogy a szülők nem vettek komolyan, onnan tudom, hogy sohasem találkoztam velük. Valamelyik tanárunk mondta, hogy a bor a szódával házasodik, a gazdag kislánynak gazdag parti dukál. Utalva ezzel Ilonka édesapjának bornagykereskedői foglalkozására.

Ami a szülői megítélést illeti, hasonlóan jártam Szommer Margittal is, náluk is többször voltam, de a szüleire nem is emlékszem. (Ez azonban egy másik történet, ami már érettségi után történt.)

Egy időben sok fagyit ettünk Orbánéknál. A házigazda Jancsi, Szigeti Jaksi és jómagam, meg talán Raffai Robi megtanultuk a fagylaltkészítés fortélyait. A szükséges alapanyagokat összeadtuk, megfőztük a fagyasztani valót, majd a helyi cukrászdában néhány óra alatt egy csekély összegért megfagyasztották. Vanília és csoki fagyit tudtunk így készíteni. Egy ültő helyünkben felfaltuk az egész készítményünket. Ez természetes is, hiszen abban az időben még nem volt hűtőszekrény, ezért tárolni sem tudtuk volna a csemegénket.

A téli időszakokban nagyon sokat pingpongoztunk. A napi programom kb. így alakult: haza az iskolából, ebéd, majd az ütőt a nadrág derekába rejtve irány a megbeszélt helyre, ahol játszani lehetett. Volt idő, amikor a Földműves-szövetkezet játéktermében vagy a Kultúrházban, máskor az iskolában felállított asztalon játszottunk. A megszokott csapatunk a következő volt: Raffai Robi, Szigeti Jaksi, Fleki, Zsemberi Miklós, aki egy évvel alattunk járt és remekül focizott is, valamint én. Közöttük én voltam nagyon hosszú ideig a ?pofozógép?. Ha valakinek sikerélményre volt szüksége, akkor velem játszott és jól elvert. Ma már csodálkozom azon, hogyan bírtam olyan hosszú ideig a sikertelenséget.

Történt egy alkalommal, hogy járási asztalitenisz ifjúsági bajnokságot írtak ki. A kultúrház nagytermében folytak a küzdelmek, ahova természetesen mindannyian beneveztünk. A barátaim mind előbb búcsúztak a küzdelemtől, mint én, úgy, hogy közben életemben először közülük is megvertem néhányat. A döntőig jutottam, ahol Ősz Sanyitól kaptam ki (vele a polgári iskolában jártam együtt). Ez volt az a fordulópont, ami után már néha-néha meccset nyertem baráti körben is. Azóta tudom, hogy engem a tényleges tét doppingol. A vizsgadrukk olyan tudást is felszínre hozott, amin magam is megdöbbentem. Későbbi sportpályafutásom során is tapasztaltam, hogy versenyen mindig nagyobb teljesítményre voltam képes, mint edzésen.

Ánka így emlékezik ránk

Osztálytársaimra is szeretettel emlékszem, különösen a lányokra. Ilonka kedves barátnőmre, Piroskára, aki hazafelé egy irányba tartó útitársam volt, Margitra, Boriskára, Ilusra, Magdira. Nemkülönben a fiúkra, hiszen mind-mind fiatal éveink kedves emlékeinek részesei voltak.

Emlékszem az osztályban kialakult párokra, az udvari sziklakertre, Mágnás Miskára, a szombat esti teadélutánokra, (már nem is tudom mi volt az összejövetel neve). Ezek már csak szép emlékek.

Ha összetalálkoztam Bácsalmáson maradt osztálytársaimmal Fleckivel, Bercivel (ő sajnos ma már nem él), Jaksival mindig váltottunk néhány szót, felidéztünk a kedves emlékeket.

Olyan figyelmes és kedves osztálytárs, mint Kucsera Jancsi, nincs több. Férjem korai halála után Jancsi néhányszor felkeresett, vígasztalt. Névnapomat sohasem felejti el, legtöbbször telefonon keresztül gratulál. Igen figyelmes és ez nagyon jól esik.

Másutt lakó osztálytársaim közöl, Horváth Boriskával tartom a kapcsolatot. Ez a kapcsolat sem szoros. Tudom, hogy beteg, mozgásában korlátozott és sokat van e miatt kórházban.

Török Ilonkával sajnálatos módon megszakadt a régi szoros barátságunk. Ez persze nem jelenti azt, hogy alkalmi találkozásainkkor ne beszélgetnénk egy jó kiadósat, de nem látogatjuk meg egymást.

(Eddig tart Ánka visszaemlékezésének egy részlete.)

Piroska vallomása

Gyerekes természetemnél fogva a lányok között kevésbé éreztem jól magam. Ők már udvarlókkal jártak és engem gyakran küldtek hallótávolságon túlra egy-egy bizalmas beszélgetésük esetén. Ezt nem bántam, és soha nem is haragudtam érte. A fiúkkal jobban szót értettem. Ők még első-másodikos korunkban nem voltak a figyelem középpontjában, hiszen a felsősök voltak a ?nagyok? a lányok szemében. Engem ez még nem érdekelt. 18 évesen is szívesen játszottam a szívgárdistákkal a templomparkban, mindaddig, amíg Varga Imre tisztelendő úr nem figyelmeztetett komolyabb viselkedésre.

Visszaemlékezve nem tudok senkit megnevezni, akit ne kedveltem volna. Inkább a barátságok szövődése jut eszembe. Ezek közül is Berci haverom, akivel négy évig egymás mellett ültünk. Írtuk a ?dolgozatainkat?, főleg oroszból. Segítettünk egymásnak és ettük a közös uzsonnát. Rengeteget nevettünk, mókáztunk, és amikor már egyetemre kerültem Berci csak később jött 4-10 oldalas leveleket írtunk egymásnak. Beszámoltunk az otthoni és az egyetemi eseményekről.

Berci valamilyen agyafúrt trükkel mindig le tudta rövidíteni a tanórák idejét. Mindig volt mondandója, főleg a dolgozatírás, vagy feleltetések előtt. Bátay tanár úr óráján az ő sugallatára cipőt cseréltünk, így mentem ki felelni. A tanár úrtól dicséretet kaptam a szép cipő miatt.

Szerettem volna, ha barátnőt tudhatok magam mellett, s mivel Ditrich Ilonka felénk lakott gyakran jártunk haza együtt, így egy időre közelebbi barátság alakult ki közöttünk. Nem tartott sokáig, Ő is komolyabb volt nálam. Amikor mindketten Pestre kerültünk, felmelegítettük kapcsolatunkat, de ez sem lett tartós. Egyrészt a tanulás kötötte le időnket, másrészt Ilusnak egy évfolyamtársa kezdett el udvarolni, így elmaradtak a találkozások.

Orbán Jancsi remekül harmonikázott, de még annál jobban is keringőzött. Alig vártam, hogy felkérjen. Ez érvényes Tóth Gézára is, remek táncos volt és én szerettem táncolni.

Pongrácz Gergőről eszembe jut a zsonglőr kerékpárja. Ő biztosan pontosabban tudja, hogy mennyire vágyott rá, de pénz kellett hozzá, amit különböző dolgok vétele és eladásával teremtett elő. Majd minden összekötetését megmozgatva, s ha jól emlékszem, régi alkatrészekből összeállt a kerékpár. Ragyogott az újrafestett bicikli, amelynek a vázára a Zsonglőr szó volt ráfestve. Csodáltam akarat erejét, amivel elérte a célját.

Kucsera Jancsihoz a Mágnás Miska előadás fűz. Mire nem voltunk képesek! És milyen sikerünk volt! Persze a pálmát Pixi és Mixi, azaz a remek párost alkotó Szöcse és Coc vitték el. (Pircsi milyen aranyosan viszonozza a remek alakítását méltató soraimat, kár, hogy neki most az egyszer nincs igaza. - Szerk..) Marcsa szerepében Iluskánk is nagyot alakított.

Lajkó Magdiról a vetőgép adagolószerkezete jut az eszembe. Érezte, hogy felelni fog és megbeszéltük a súgás technikáját. Bejött, sikeres volt. Magdi a jobboldali padtársam volt, gyakran tanultunk együtt.

Horváth Boriskával jól megvoltunk. Időnként együtt korcsolyáztunk a faluvégi árok jegén, de messze lakott, így ritkán találkoztunk. Inkább a tangazdasági gyakorlatok során kerültünk közelebb egymáshoz.

Török Ilonka és Petrekanics Anna a bálkirálynők, akik barátnők is voltak, csak távolról figyeltem őket, hisz mindig akadt fiúkísérőjük.

Szommer Margit a komolyság megtestesítője, a szorgalom szimbóluma. Nemcsak jó, de mindig szép feleleteket lehetett hallani tőle.

A visszahúzódó Raffai Robi ellentéte Coc volt, aki hátulról mindig húzgálta a copfom. Egyszer szegény Szöcse kapta a nyaklevest, ártatlanul. Szigeti Jaksinak, a matematika tudorának már akkor kalucsnit, esernyőt jósoltam, Bátay Béla után mintázva.

Újj Jóska osztálytitkárnak nem tudom mit kellett kiállni miattunk. Remélem, nem okoztunk sok gondot neki.

Szabó Jancsira inkább az egyetemről ahová együtt jártunk emlékszem jobban. Itt ismertem meg őt igazán.

A mai napig várom, hogy Fleki felköszöntsön, amit minden találkozó alkalmával megígér. Türelmes vagyok!

Fleki emlékei

Az iskolában eltöltött négy év rengeteg élményt és kitörölhetetlen emléket hagyott bennem. A közös névnapjainkról már mások is megemlékeztek. Én ezek közül kiemelem a vidéki osztálytársainknál rendezett ünnepléseket. Jánoshalmán Ujj Jóskáéknál, és Galántai Nándoréknál, Bácsbokodon Kucsera Jánoséknál, Tóth Gézáéknál és Szabó Jánoséknál töltöttünk számomra felejthetetlen emlékű névnapi összejöveteleket.

Bevallom, Török Ilonka nekem is megdobogtatta a szívemet. Ilonka szép copfjaira ma is elbűvölten emlékezem. Rengeteg virágot loptam és csempésztem neki az udvarába. Egy alkalommal pedig Mendler Palival (van-e korunkbeli bácsalmási, aki ezt a csodálatosan tangóharmonikázó zenészt nem ismeri) adtam szerenádot Ilonkának. Kár, hogy nem fedtem fel kilétemet, így nem tudhatta, hogy ki énekelte neki: hogy mondjam el néked, hogy mennyire szeretlek?

MEGINT MÁS

Az utolsó években ez volt az ülésrend az osztályban, ahol támla nélküli széken ültünk egy hármasosztású pad mögött.

UJJ J. - RAFFAI R. - GALÁNTAI N. - KATONA P. - LAJKÓ M.

SZIGETI J. - BEHÁNY P. - WOLF GY. - TÖRÖK I. - PETREKÁNICS Á. - HORVÁT B.

ORBÁN J.- TÓTH G.- FLECKENSTEIN J. - DITRICH I. - SZOMMER M.

KUCSERA J. - SZABÓ J.- PONGRÁCZ G.

 

EGYÉNI ÉLETSORSOK

PETREKANICS ANNA (Ánka)

Az én életem egyszerű, éveim munkával teltek el.

1952-ben, az érettségi után agronómusként a bácsalmási gépállomásra kerültem. Később üzemgazdász lettem.

1954-ben mentem férjhez, Lajoshoz, aki akkor már hat éve udvarolt nekem. (Nem tudom emlékeztek-e még az udvarlás szóra, ma már ez szinte ismeretlen fogalom.)

Házasságunk alatt három gyermekünk született: 1955-ben kislány, 1957-ben fiú és 1958-ban újra kislány. Az első kislányunk 1956-ban, három és fél hónapos korában meghalt. Így én már nagyon fiatalon megéltem a tragikus veszteség fájdalmát.

A gépállomáson 1957. február 1-jéig dolgoztam, mert 17-én megszületett Lajos fiam. Az abban az időben járó rövid szülési szabadság után már nem mentem vissza a gépállomásra dolgozni. A következő évben született Kati lányommal már végleg odahaza maradtam, csak 1961-ben kezdtem újra dolgozni. Ekkor a bácsalmási Áramszolgáltató Vállalatnál helyezkedtem el, mint ügyfélforgalmi előadó. Az állás betöltéséhez a bajai közgazdasági technikumban különbözeti érettségi vizsgát kellett tennem. Ettől a cégtől és ebből a beosztásból mentem 1989-ben 28 év munkaviszony után nyugdíjba. Mind a két munkahelyemen nagyon jól éreztem magam, sok kedves emberrel volt szerencsém együtt dolgozni.

Édesapám 1997-ben 84 évesen, mamám 1999-ben 86 éves korában halt meg. Szüleim házával szemben laktunk, és boldog vagyok, hogy a fizikai közelségünk is megengedte, hogy öregségükben gondoskodásommal viszonozhattam mindazt a sok jót, amit tőlük életem során kaptam. Férjemet, Lajost 1997-ben, 69 éves korában veszítettem el. Ekkor nehéz napokat éltem át, hiszen azt veszítettem el, akit nagyon szerettem, akivel 43-éven át jóban-rosszban együtt voltunk. Sajnos most már csak az emlékek maradtak.

Nagyon jó fiam, lányom, menyem és vejem van. Fiamnak három két lány és egy fiú a lányomnak egy kislánya van. Gyakran látogatnak annak ellenére, hogy mindketten nagyon elfoglaltak, önálló családi életet élnek.

Úgy érzem, hogy életem eddigi 68 éve során történtek lassan már csak az emlékeimben fognak élni. Azzal kezdtem megemlékezésemet, hogy csak a jót vetem papírra, ezért vallom, hogy ami történt mindent büszkén vállalok, vállalhatok. Minden jó volt, ami történt, és jó hogy megtörtént. (Ez alól természetesen kivétel gyermekem korai halála, Lajosom és szüleim elvesztése. E fájdalmas történések megemlítése nélkül azonban nem lett volna kerek a történetem.)

KATONA PIROSKA (Pircsi)

A pedagógusi pályáról ismét lemaradva, de az Agrártudományi Egyetem Állattenyésztési Karára felvételt nyerve egyetemista lettem Gödöllőn.

A felvételi bizottságban, mint később kiderült egy Bácsalmáson végzett gazdász, az Állattani Tanszék akkori adjunktusa, Köllüs Gábor is ott ült. Remélem nem ezért vettek fel.

Nagyon nehezen éltem meg az otthontól való elszakadást. Azon gondolkodtam, hogy feladom, és mégis otthon maradok. Ismét Mária nővérem segített át a holtponton. Idejét, fáradságát nem kímélve hazautazott és feltett a Pestre induló vonatra. Ekkor már három napja folyt az oktatás, ennyit késtem. Választávirattal kérte, hogy nyugtassam meg, még maradhatok egyetemista. Fél éven át kínzott a honvágy, de nővérem hatására megembereltem magam, és elkezdtem tanulni.

1957-ben végeztünk párommal, aki évfolyamtársam volt. Az 56-os események miatt állás nélkül kerültünk ki az egyetemről. Bácsalmásra jöttünk, férjhez mentem hozzá. Hosszú utánajárás után, férjemnek sikerült elhelyezkednie a Mátételki Állami Gazdaságban. Engemet nem alkalmaztak. Férjemet Katymárra, majd Bácsalmásra helyezték. Mind e közben Ildikó és Mártika lányaink megszülettek.

1961-ben egy váratlan ajánlatra Bácsalmáson a Hunyadi János Gimnáziumban állást kaptam. A politechnikai oktatás mellett akkor indítottak egy szarvasmarha-tenyésztő szakiskolai osztályt. Ez viszont feltételezte a tanári képesítést. Ekkor valósult meg a gyerekkori álmom, taníthattam. Közben 1962-65-ben Budapesten elvégeztem a Mezőgazdasági Mérnöktovábbképző Intézet Tanárképző levelező szakát.

1968-ban újabb változást kellett megélnem, a szakoktatást megszüntették. Feleslegessé váltam és tanári pályafutásom befejeződött. A Bácsalmási Állami Gazdaságba kerültem. Az itt eltöltött idő alatt, 1968-1989 között voltam laboros, elemző, statisztikus, közgazdasági osztályvezető, majd a szarvasmarha ágazat tenyésztés vezetője és végül központi állattenyésztő.

Nagy örömömre lettem nyugdíjas. A családunk időközben bővült, lányaink férjhez mentek. Három unokának örülhetünk. Ezek közül a fiúk 20-22 évesek, a kicsi lánykánk 7 éves. Én lettem a család mindenese: szolgálok és védek, amit nagy-nagy örömmel végzek.

WOLF GYULA (Szöcse)

Elkerülhetetlen volt eddig, hogy időnként egyéni sorsomat ne szőjem bele a visszaemlékezéseimbe.

Ami engem illet, eredetileg magam is pedagógiai pályára készültem. Szaktanár akartam lenni, ezért a továbbtanulási pályázatomat első helyen az Agrártudományi Egyetemre, másodsorban pedig a Szegedi Pedagógiai Főiskolára adtam be. Szerencsétlenségemre az utóbbi helyre hívtak felvételizni. Az okát jóval később tudtam meg, ez pedig a következő volt. Az iskolának javasolni kellett a tovább tanulást. Mikó direktor úr azzal az indokkal nem javasolt az egyetemre, hogy az ottani kémia kurzus meghaladja a képességeimet. Szó, mi szó, két UV-m közül az egyik kémiából volt az első év végén (a második orosz nyelvből a harmadik év végén).

A felvételi vizsgára történő invitáláskor azonban már úgy döntöttem, hogy vagy egyetem, vagy semmi. Szerencsém volt, mert Tóth Géza is meggondolta magát. Úgy döntött, hogy abban az évben nem tanul tovább. Naivan elkértem tőle a Pestre szóló felvételi meghívását és ezzel indultam el felvételizni. A helyszínre érkezéskor, mint később kiderült, szerencsémre nem volt időm arra, hogy ügyeimet intézzem, mert azonnal elkezdődött az írásbeli felvételi procedúra. Ennek végén mentem a tanulmányi osztályra és közöltem, hogy én Tóth Géza, volt osztálytársam behívójával vagyok jelen, aki meggondolta magát és nem akar egyetemista lenni. Én viszont akarok. Kinevettek, mondván, ilyet nem lehet tenni. Erősködtem, hogy én bizony már túl vagyok az írásbeli felvételi vizsgán is.

Csökönyösségemnek az lett az eredménye, hogy közölték: amennyiben jó az írásbeli dolgozatom, másnap megjelenhetek a szóbeli felvételin. A következő nap a házi légyről értekeztem a felvételi bizottság előtt. Ők azóta tudják, hogy mitől döglik a légy. Én meg szeptembertől egyetemi honpolgár lettem. Géza egy évvel később lett egyetemista, úgy tűnik, hogy csak velem akart jót tenni.

A felvettek kari elosztása abban az időben úgy történhetett, hogy a politikailag legmegbízhatóbbak az agrár közgazdasági karra kerültek, ezekből lettek az állami gazdasági vagy egyéb igazgatók, mások, a kevésbé jó fekvésűek az agronómiai karról főagronómusi beosztásra számíthattak, a maradék az állattenyésztési karról főállattenyésztői beosztásba kerülhettek.

Az első évem keservesen tellett. Szerves-, szervetlen-, biokémia, analitikai kémia, mind-mind életem megkeserítői voltak. Analitikai kémiából az első év végén még repetáztam is. A szörnyű első év után már fellélegeztem, és minden nehézség nélkül mindvégig jó eredménnyel abszolváltam a szemesztereket. A jórendű tanulmányi átlagot feltétlen teljesítenem kellett, hiszen ez volt a kritériuma annak, hogy 420 Ft havi ösztöndíjat kapjak. (A jó és jeles eredmények díjazása között csak 40 Ft különbség volt, ez a csekély összeg nem inspirált jobb teljesítményre.)

Úgy tűnik a tudomány szele már harmad-negyed éves koromban megcsapott, mert a takarmányozástani tanszéken tudományos diákköri hallgató lettem. Ezt azért tartom megjegyzendőnek, mert későbbi első munkahelyemre vezényeltek üzemi gyakorlatra, hogy a témámmal kapcsolatos kísérleteket el tudjam végezni.

Ez a gazdaság Komárom megyében az alásfűzítöi timföldgyár tőszomszédságában volt. Itt egy őszi egy hónapos, majd egy fél éves gyakorlatot töltöttem. Nem volt szándékom visszajönni ide dolgozni, egyrészt, azért mert nagyon messze volt a szülői háztól, másrészt azért és ez volt a fontosabb a dolgozókkal nagyon közvetlen kapcsolatom alakult ki, ami nehezen elképzelhetővé tette számomra, hogy valaha utasítást tudjak nekik adni. Az 56-os forradalom utáni helyzet miatt azonban reménytelennek tűnt az elhelyezkedésem, ezért a gazdaság igazgatójának többször visszautasított állásajánlatát végül elfogadtam. 1957. május 2-től gyakornok lettem a gazdaságban.

Kettős szerencsével kezdődött kenyérkereső pályafutásom. Egyrészt azért, mert nem a központi major szarvasmarha telepére kerültem, ahol korábban a kísérleteim folytak. Így nem kerültem kapcsolatba korábbi haverjaimmal. Másrészt olyan kiváló ember lett egy sertéstelepen az első principálisom, aki mellett egy újabb egyetemet végezhettem. Ez az ember valaha az Eszterházi uradalom jószág-kormányzója volt, amikor megismertem jóval túl volt a hatvanon. Ennek ellenére, én a friss diplomás sok új elméleti képzést kaptam tőle, a gyakorlatról nem is beszélve. Ma is azt tartom, ha valamire jutottam a szakmámban, akkor ebben Stíber Antalnak meghatározó szerepe volt.

Három hónapot dolgoztam a sertés telepen mellette, majd a központba helyeztek segédtisztnek. Feladatom a terv- és statisztika készítés mellett a vasúti szállítmányok fogadása és küldése, a gazdaság vendégeinek fogadása és más minden, ami a főnökeimnek eszébe jutott. Már azon gondolkodtam, hogy megszököm, amikor az előttem egy évvel korábban, szintén Gödöllőn végzett, kinevezett főállattenyésztőt sorozatos szakmai baklövései miatt más beosztásba helyezték. Utódjának engem neveztek ki. Ez a jóember a beosztottam lett.

Néhány évvel később három és egy fél önálló állami gazdaságból megalakították a Komáromi Állami Gazdaságot (később Mezőgazdasági Kombinát lett), és új vezérkart állítottak fel. Én azért maradtam korábbi helyemen kerületi állattenyésztő, mert nem voltam párttag. Főállattenyésztőnek a korábban leváltott, de párttag kollégámat nevezték ki.

Két év múlva kerültem vele olyan szakmai konfliktusba, ami miatt úgy mondtam fel a gazdaságban, hogy nem tudtam, hol fogok a későbbiekben dolgozni. Ekkor már 1963 őszén két gyermekem volt, miután 1958-ban, egy évvel az egyetem befejezése után megnősültem. Ilyen körülmények között felelősséggel tartoztam a családom iránt, ezért úgy biztosítottam be magam, hogy felkerestem az almásfüzitői timföldgyár igazgatóját, akivel együtt játszottunk a gyár kosárlabda csapatában, hogy ha nem találok magamnak a felmondási időm alatt képesítésemnek megfelelő állást, vegyen fel a gyárába. Ezt természetesen megígérte.

Sorsom alakulása szempontjából fontos, hogy még egyetemista koromban jó munka kapcsolatba kerültem a gazdaság akkori főagronómusával, Bobek Józseffel. Ő 1956-ban elhagyta az országot, Hollandiában próbált szerencsét. Ez a ragyogó elméjű ember annyira nyelvi antitalentum volt, hogy hat év alatt nem tudott megtanulni egyetlen mondatot sem hollandul. Nem akart tovább fizikai munkás lenni, ezért vállalva a hazai megtorlást, visszajött. Az állami gazdaságok Komárom megyei központjában kifutó fiú-nak használták, amikor dr. Guba Sándort 1962 őszén felkérték, hogy hozzon létre egy Felsőfokú Mezőgazdasági Technikumot Kaposvárott. Ez a ragyogó elméjű, kiváló ember úgy vállalta el a feladatot, hogy senki nem szólhatott bele, milyen munkatársakkal veszi magát körül. Az első, akit maga mellé vett helyettesének és az általa alapított Kutató és Szaktanácsadó Osztály vezetőjének, Bobek József volt.

Bobek Jóskának napokon belül tudomására jutott, hogy felmondtam Komáromban. Azonnal telefonált, hogy ne mozduljak, jön a levél. Én meg mentem Kaposvárra.

1964. január 13-a volt az első munkanapom a Kaposvári Felsőfokú Mezőgazdasági Technikum Kutató és Szaktanácsadó Osztályán, az utolsó pedig 1996. július 1-jén. A 32 évem úgy telt el, hogy az intézet 1974-ben főiskola, 1990-ben egyetem lett.

Ami engem illet, 1964-ben három hónapos munkaviszony után neveztek ki tudományos csoportvezetőnek. Ettől az időtől fogva mindig vezető beosztásban dolgoztam. Voltam osztályvezető, igazgatóhelyettes, tanszékvezető és még sok minden. Az történt ugyanis, hogy Guba Sándor és köztem a szoros munka kapcsolat mellett egyfajta barátság is kialakult. Közös kutatásainkon kívül ezt igazolja az is, hogy ha az intézetben bárhol szakmai hibákat akart megszüntetni, oda engem nevezett ki vezetőnek. Így voltam én, a kémikus őstehetség a takarmányozástani laboratórium vezetője, sőt a Lovas Akadémia vezetője is (enyhén szólva, tartok a lovaktól).

Tízévi kutatói beosztás után kértem az átsorolásomat tanári státuszba. Néhány évig docens voltam, majd tanári kinevezést kaptam. Tanárként kizárólag szarvasmarha-tenyésztést tanítottam, de a korábban leírtak miatt vezetője voltam az Állatnemesítési és Juhtenyészési tanszéknek. Ebből a beosztásból mentem 1996-ban nyugdíjba.

Ami a tudományos karrieremet illeti, sok jelentős kutatási témának voltam a vezetője, vagy társa a Guba Sándor vezette témáknak. Ez utóbbira igen büszke vagyok, mert volt főnökömet megismételhetetlen tehetségű embernek tartom. Szerencsére mások is. Szomorú halála után néhány évvel már szülőfalujában és Kaposváron is utcanév őrzi az emlékét.

1984-ben a mezőgazdaság tudomány kandidátusa tudományos fokozatot és doktori címet szereztem. Több egyetemi jegyzet szerkesztője és szerzője voltam. Társszerzője vagyok több szarvasmarha-tenyésztéssel foglalkozó szakkönyvnek. Ezek közül a Szarvasmarha-tenyésztők kézikönyvét nívódíjjal tüntették ki. Több külföldi kongresszus résztvevője voltam, és tartottam előadást. Több mint száz tudományos közlemény szerzője, ill. társ szerzője vagyok.

Amíg feleségem az egyetemen tanít, én egy hajdan volt tanítványom szarvasmarha-tenyésztő telepén immár negyedik éve szaktanácsokat adtam. 2003. február 1-je óta pedig vezetem ezt a gazdaságot. A maradék energiámat egy Kaposvár melletti mesterséges tó közelében lévő nyaralónkban és környékén pazarlom el.

FLECKENSTEIN JÓZSEF (Fleki)

1952-ben az érettségi után a Somogy megyei Lengyeltótiba a gépállomásra kerültem körzeti agronómusnak. Bár gyönyörű vidéke ez országunknak, Orbán Jancsival közelebb Bácsalmáshoz, Kiskunhalasra helyeztettük magunkat. Itt a főagronómussal rengeteg konfliktusunk támadt, alig tudtuk elviselni a sok éhező tehén látványát. Felmondtam, és jelentkeztem a pedagógiai főiskola testnevelési szakára. Felvételi közben megsérültem, így ezen a szakon nem tudtam folytatni a felvételit, ezért átirányítottak az orosz szakra.
Ezt követően gyökeresen megváltozott egész politikai, társadalmi megítélésem.
Mire gondolok? Az akkori politikai megítélés szerint kulák származású voltam. Az első pofont ilyen minősítés szerint már középiskolás koromban megkaptam. Történt, hogy a kollégium igazgatója lövészetet hirdetett. 17 éves kamasz fiú lévén nagyon érdekelt ez a sport. Már-már a lőpadra kerültem, amikor közölte velem, hogy kulák származásúak nem lőhetnek. Nagyon megalázottan somfordáltam el a területről. A főiskolán szerzett orosz tudásom merőben megváltoztatta további sorsom.
1955-ben a főiskolát követő kötelező katonaság után Bácsborsódra, majd Bácsbokodra kerültem tanárnak. Kilenc évig dolgoztam itt. Munkám megbecsülésének jele, hogy jutalom külföldi utak sorozatán vehettem részt. Jártam Lvovban, Moszkvában, Prágában, NDK-ban, Romániában, Bulgáriában, Jugoszláviában, Ausztriában, Németországban, Spanyolországban, sőt üdültem Monte-Karlóban is. 
1963-ban kerültem haza Bácsalmásra. Itt orosz és német nyelvet tanítottam, több mint harminc évig.
Bácsalmás közéletéből mindig jelentősen kivettem a részemet. Voltam népfront titkár, és századosi rangban vezettem a helyi úttörő tűzoltó egyesületet. Több elismerésben, kitüntetésben részesültem.
Ma a kis szőlőmet művelve, élem boldog nyugdíjas életemet.

TOVÁBBI TALÁLKOZÁSOK.

2003 június első szombatján kissé szorongva indultunk el a találkozóra. Ez volt az első próbatétele a korábbi megegyezésünknek, miszerint évenként találkozni fogunk. Nagyon kellemes volt a csalódásunk. Párommal pontosan érkeztünk a megbeszélt helyre, a Halászcsárdába. Ujj Jóska barátunk már nagy igyekezettel húzogatta fogai közöl a halszálkákat, miket a halászlében talált, Ánka pedig Pirkót kitűnően helyettesítve fogadta az érkezőket. (Oravecz Piroskát azért kellett helyettesíteni, mert csípőműtéte miatt egy pesti kórházban feküdt.)

A megjelentek: L. Magdi, P. Ánka, T. Ilonka, Flecki, U. Jóska, O. Jancsi, K. Jani, P. Gergely, W. Szöcse. Igazoltan volt távol mint már említettem K. Piroska. (Betegeink változatlanul: Tóth Géza, Horváth Boriska, távolmaradásukkal tüntetők: Szommer Margit, Szigeti Jaksi és Badacsonyi (Behány) Péter.) Nagyon kellemes hangulatban ebédeltünk. (Ez alól Kucsera Jani a kivétel. Ő korgó gyomorral végig élvezte a mi étkezésünket, ugyanis a többszöri figyelmeztetés ellenére a pincér megfeledkezett ebédjéről. Mit mondjak, a pincér könnyebben megúszta Jani szemrehányását, mintha velem tette volna ugyan ezt.)

2004-ben újra találkoztunk. Sárga színnel jelölöm azokat, akik részt vettek a találkozón, sötéttel, akik már nem lehettek velünk. A fennmaradottak közül H. Boriska és T. Géza igazoltan, betegségük miatt voltak távol.

UJJ J.- RAFFAI R.- GALÁNTAI N. KATONA P.- LAJKÓ M.

SZIGETI J.- BEHÁNY P.- WOLF GY. TÖRÖK I.- PETREKÁNICS Á. HORVÁT B.

ORBÁN J.- TÓTH G.- FLECKENSTEIN J. DITRICH I.- SZOMMER M.

KUCSERA J.-SZABÓ J.-PONGRÁCZ G.

 

Igazán kiváló hangulatú volt ez a találkozó is. Jelenlétükkel megtisztelt bennünket Kucsera Jani felesége Emőke, Szöcse párja Zsé és Piroska párja Béla.

2005-ben nem vettem részt a találkozón. Párommal Kenyába kirándultunk ebben az időben.

2006-ban ott voltunk a találkozón, de nem kaptam senkitől segítséget e visszaemlékezés folytatásához.