- fKövessen minket a Facebookon is!
SKRIBANEK ISTVÁNNÉ (BRENNER ANNA)
Emlékeink elkísérnek, akár merre járunk,
Van közöttük jó és rossz is, amire nem vágytunk.
Egyszer lenn van, másszor fenn van, ilyen az élet.
Had szaladjon, ne is számold a sok elmúlt évet.
Tedd félre a rossz emléket, szórj virágot rája.
Van úgy, hogy a boldogságnak, ilyen nagy az ára.
Majd a tavasz hoz virágot, ezerszámra nyílik,
Arra gondolj, ami szép volt bölcsőtől a sírig.
- szeptember 25-én Jugoszláviában, Stanisits községben, a család második gyermekeként születtem. Erre én ugyan nem emlékszem, ezt mások mondták nekem.
Többek között az anyám, és neki elhiszem. Mivel keresztanyám neve Martin Anna volt, én is Anna lettem. Apám Brenner János, anyám Nuszpl Mária. József bátyám 1925-ben, András öcsém 1931-ben született.
Szüleim esküvői képe
(Őrszállás (Stanisics), 1922. november 7.)
Szüleim földművesek, vagyis parasztok voltak. Volt tanyánk, szőlőnk és a faluban házunk is. Szüleim 1937-ig tanyán laktak, nagymamám a faluban. Bátyám a nagymamától járt iskolába, azután és én is egy évig.
Milyen volt a gyermekkorom? Brenner nagymama szerint három fiút könnyebb lett volna felnevelni, mint engem. Egy-egy csínytevésemre még a mai napig is emlékszem.
Én mindent időben tanultam meg, csak aludni nem. Éjjel nappal bömböltem. Régen bölcsőben volt a baba, belekötözték és elringatták. Ezt én sehogy sem tűrtem. A bátyám állítólag többször felborított bölcsőstől. De nem lett bajom, nem estem ki, hisz bele voltam kötözve. Kérdezem én, nem a felnőttek voltak rosszak? Egy eleven babát lekötözni?
Egyszer anyám ringatott, már két éves voltam, és nem voltam hajlandó aludni. Nekem a tik-tak kellett! A vekker az asztalon állt, addig bömböltem, míg megkaptam. Hallgattam az óra ketyegését. Anyám megnyugodott és kiment. Mivel csendben voltam, azt hitte, alszom. Nyugodtan végezte a dolgát. Mikor gondolta, hogy most már lassan ébredezek, benyitott, és mit látott? Én nem aludtam, elmerülten játszottam a szétszedett óra darabjaival és az apró csavarokkal. Tehát időben tanultam a szerelést. Mondanom sem kell, mit kapott a nagymamától, aki igen szigorú és nyers, sőt durva volt.
Miért nem a disznóölő nagykést adtad neki? – A vekkert nem lehetett már megcsináltatni.
Egyszer a Rupek mamát megkérték, hogy vigyázzon rám. Ő évekig emlegette, hogy nem alhatott miattam egész éjjel. Többé nem is vállalt el. Amikor megszületett Kari unokája, azt mondta nekem:
– Pont olyan, mint te vagy, akárcsak téged látnálak! Jaj csak ne legyen olyan rossz, mint te!
Rendkívül csintalan és eleven fruska voltam. Nem csoda, fiúk közt nőttem fel. Megtanultam fára mászni, madárfészket kiszedni. Mivel könnyebb és fürgébb voltam, magasabbra is tudtam mászni, mint ők. Csúzlizni, korcsolyázni és szánkózni is szerettem. A korcsolya házilag készült, erre annakidején nem adtak pénzt. Egy olyan hosszú léc kellett, mint a cipő, erre hosszában két szál vastag drótot erősítettek, elől a lábfejre keresztbe egy szíjat, a boka köré még egyet, és kész volt a korcsolya. Nekem nem csináltak korcsolyát. A fiúk pedig nem sokat használták, mert gyakran betegeskedtek. Folyton a kapun volt a piros betűs kiírás: RAGÁLYOS BETEG! Az öcsém kilenc, a bátyám tizenhat éves koráig betegeskedett. A gondos háziorvos, dr. Spreitzer minden évben újév táján kapott egy 120 kilós hízót, ez volt az évi bére.
Az orvos szigorú utasítása szerint semmit nem volt szabad enni abból, amit a fiúk meghagytak. Én bezzeg mindent megettem, igaz titokban. Nem lettem soha beteg. Ezt az orvos is nehezen vette tudomásul. Egyszer az öcsém kanalas gyógyszerét is megittam, vagyis ketten ittuk. Igaz nem volt könnyű rászedni, de ebből majdnem probléma lett. Öcsém úgy elaludt, hogy vacsorázni sem tudták felkelteni. Akkor én is megrémültem! Szerencse, hogy tanyán laktunk, így este nem lehetett orvoshoz szaladni.
Már óvodás voltam, amikor én is kaptam egy fehér, slingelt szárú bugyit. Ez annak idején egy jómódú családból származó leány számára szinte kötelező volt. A slingelés a szoknya alól kilátszott. Természetesen a kisasszonyok csak vasár-és ünnepnapokon díszelegtek benne. Hétköznap a nyitott bugyi dukált. Első alkalomkor, amikor hazaértem – hogy honnan, azt már nem tudom – gyorsan leguggoltam és pisiltem. Jaj, jaj mi történt? Nem a nyitott bugyi volt rajtam! Úgy kétségbeestem, s úgy szégyelltem magam! Mit fognak szólni fiútestvéreim, no meg a mogorva nagymama? Levetettem, járkáltam föl-le, ki-be, hová lehetne eldugni, hogy ne találja meg senki? Végre a pincébe, a boroshordók alatti baktéglára helyezett gerenda alá dugtam egy bot segítségével. Megnyugodtam, de nem sokáig, ugyanis mosáskor keresték a bugyit. Vallatóra fogtak, de én nem mondtam semmit. Elmúlt egy év, és elérkezett a szüret, a pincetakarítás ideje. Aznap eltűntem otthonról, csak enni mentem haza, féltem, hogy kiderül a turpisságom. De nem történt semmi. Lehet, már annyira szétmállott, hogy az se látszott, hogy valaha fehér volt.
1936-ban iskolás lettem, a nagymamától jártam iskolába. Az első osztályban apácák tanítottak. Szorgalmas voltam, a második félévre jó tanuló lettem. Kézimunka óránk is volt, kötni tanultunk. Szemfelszedéssel kezdtük, év végére kötelezően húsz szem széles, húsz centi hosszú lusta kötéses munkát kellett készíteni.
Nagymama vett egy motring fonalat, és én elkezdtem kötni. Nem ment az olyan könnyen, néha egy szemmel kevesebb volt, néha több, sőt néha lyuk is lett. Nagymama rendszeresen ellenőrizte.
– Add ide! Hadd nézzem, mit csináltál? – Megolvasta a szemeket, ha több volt vagy kevesebb, kibontotta az egészet. Ezt nem sokáig tűrtem. Kétsoronként megszámoltam a szemeket, és ha eltévesztettem, mindjárt kijavítottam. Időben megtanultam a szemfelszedést. Évzáróra egyedül nekem volt egy 60 centi hosszú sálam. A két végét más színű csíkkal díszítettem. Szép volt, minden osztályban bemutatták.
Igen sok a panasz, hogy a mai gyerekeknek sokat kell tanulni. Ez igaz, én is elhiszem. Nekünk könnyebb volt – állítólag! Az első osztályban a gót betűket kellett megtanulnunk. Ez nemzetiségű területen így dukált:
Tehát én a nevemet gót betűkkel írtam.
A második osztályban a latin betűk kerültek sorra: B R E N N E R A N N A.
Harmadikban szerbet tanultunk, a nevemet cirill betűkkel kellett írni: ? ? ? ? ? ? ? ? ?.
A negyedik osztályban horvátul írtunk, ami megegyezik a latin írással, mindössze négy betű más.
Közben kitört a háború. A mi falunk csak 12 km-re volt a magyar határtól, ezért a szerb katonák megkezdték a határvédelem kiépítését. A katonák házaknál voltak elszállásolva. Nálunk is volt húsz, köztük volt a trubács (trombitás), aki minden reggel az ébresztőt fújta. Az öcsém tőle tanult trombitálni.
1940-ben már drótakadállyal volt kettéosztva a falu. A határ mentén betonbunkereket építettek és taposóaknákat raktak le. 1941-ben a húsvét előtti héten a rádiókat, kerékpárokat, vadászfegyvereket le kellett adni. Nagypénteken délután kezdődött a lövöldözés, éjfélkor egy hatalmas robbanás volt, a szerbek visszavonuláskor a levegőbe röpítették a vasútállomást. Húsvétkor harc nélkül bevonultak a magyarok, Bácska Magyarország része lett, a falunkat újra Őrszállásnak nevezték.
Énekeltek ám a katonák: „Szabadka, Zombor,Újvidék,
Katonánk lába virágra lép,
Visszatért szép délvidékünk,
Visszaadta Isten nekünk.
Vigyázott mireánk.
Új hajnal fénye virradt ránk,
Nagyobb lett újra szent hazánk
Visszatért tért…”
Az iskolában a tanítás minden nap a Magyar Hiszekegy-gyel kezdődött:
„Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában,
Hiszek Magyarország feltámadásában. Ámen.”
Hogyan tanultam meg magyarul?
Szüleim beszéltek magyarul, az öcsém is, ő a béresünk gyermekétől tanult, én pedig hiúságból. Az iskolában nyelvtan órán három mondatot írt a tanár a táblára: „Esik az eső. Süt a nap. Fúj a szél”. A házi feladat szinten három tőmondat leírása volt. Kettőt írtam: „Megyek sétálni. Hozok vizet.” A harmadik azonban nem jutott eszembe. Megkérdeztem anyámat, tud-e mondani egyet?
– Igen, írjad! – Szavanként diktálta: „Szép… nagy… szamár… vagyok… én”. Elolvastam, dühbe gurultam, majd kitéptem a füzetlapot. Újra írtam az első kettőt és indulatosan a harmadikat: „Mérges vagyok.” Többé nem kérdeztem anyámtól semmit. De március 15-én – sváb lány létemre – én mondtam el a „Pozsony híres városában” című verset.
Ötödik osztályban magyarul tanultunk. Volt magyar olvasás és nyelvtan, számtan, ének és német nyelv. Öt év alatt ötféle írást kellett elsajátítanunk. 1944. júniusában befejeztem a VIII. osztályt.
1941-44 között igen erős lett a német befolyás. Megalakult a Volksbund. A közellátás biztosítása érdekében bevezették a jegyrendszert. Búzából a családfő egy évre 250 kilót, az asszonyok és a gyerekek 180-180 kilót kaptak. A cukor és a zsír szintén jegyre ment, de hogy mennyi volt, már nem tudom. A disznóvágáshoz is engedély kellett.
Önkénteseket toboroztak a német hadseregbe, ami megosztotta a lakosságot, hiszen nem mindenki akart ágyútöltelék lenni. Apám 1943-ban magyar katona volt. Zomborban, a hadsereg élelmezés-ellátásánál szolgált. Úgy hetenként három napig otthon volt két katonatársával disznót vágni. 1944 tavaszán leszerelt.
Gruber, Theisz és apám (jobb szélső) 1943-ban
1944-ben mozgósították a 18-35 év közötti német lakosságot. Néhányan megtagadták a bevonulást, elbujdostak. Akiket elkaptak, azokat Zomborba, a zsidók közé, a zsinagógába vitték, onnan sokan Auschwitzba kerültek.
A bátyám 1944. szeptember elején kapta meg a SAS behívót. Nem mert elbujdosni, inkább bevonult. A nagymamával és a dédnagymamával együtt már csak hatan maradtunk.
1944 tavaszán készült rólam ez a felvétel
1944. október 20-án harc nélkül bevonultak az oroszok. A község neve újra Stanisits, országunk Jugoszlávia lett. Az oroszok bevonulásával mindenki azt hitte, most már könnyebb lesz. A szerbek örültek, hogy visszaáll a régi rend, a németek és magyarok nem is gondolták, hogy most következnek az igazi megpróbáltatásaik. Minden élelmet elvittek, amit csak lehetett. Ment a rekvirálás éjjel-nappal. A mi padlásunk is tele volt búzával, háromévi termésünket, mintegy 100 mázsát tároltunk ott. Négy ember szedte parasztzsákokba, három napig hordták el szekérrel. Két hét alatt az összes búzát elvitték a faluból.
Mivel szőlőnk is volt, a pincénk tele volt borral, mintegy ötven hektót tároltunk. Ezért állandóan voltak oroszok nálunk. Ilyenkor anyámmal mindig eltűntünk, a szénapadláson, vagy a szomszédban aludtunk.
Egyszer a katonák részeg fejjel a dédnagymamámat kivitték az udvarra, a tujafa elé állították és körbelövöldözték, közben hajtogatták:
– Baba, baba ne boj, Hitler kaput! – Dédnagymama mozdulatlanul, csendben állt. Mikor megunták a lövöldözést, a reszkető „babkát” visszavezették a lakásba. Apám törte a fejét, hogyan szabaduljon meg a bortól, na meg az oroszoktól. Egyik éjjel, mikor már elmentek, a pince végén befalaztunk három hordó bort. A kertben is ástunk egy árkot, oda kiöntöttünk egy hordóval. Mire a borunk elfogyott, az oroszok is elvonultak, átkeltek a Dunán.
De ezzel nem volt vége a sok szörnyűségnek. Összeszedték a lovakat, szekereket és a férfiakat. Utánpótlást kellett a frontra szállítani. Ahol nem volt vagy nem találtak férfit, onnan a gyereket vitték el kocsisnak. Nekünk három lovunk volt, kettő a tanyán, egy benn a faluban, ezzel jártunk a szőlőbe, na meg télen farsangolni, szánkózni. Egyébként Pleszi volt ennek a lónak a neve. Arra emlékszem, hogy ez volt a legszebb. Hogy mikor és hova tűnt, nem tudom. A tanyán lévő két lóval és a szekérrel apámnak is el kellett mennie. Kétnapi élelmet vitt magával.
Rosmanitz nagybácsinak sikerült elbújnia. Azt mondta, vigyék csak a lovakat, lesznek majd másik lovai. De arra nem gondolt, hogy elviszik a tizenhárom éves Tóni fiát. Apám az úton végig vigyázott a gyenge és vézna Tónira, akivel együtt mentek.
Eltelt két-három nap, de nem engedték haza az embereket. Nem voltak sehol beszállásolva, a lovak éjjel-nappal be voltak fogva, a kocsisok a szekereken aludtak, ahol éppen megálltak. Az ötödik napon már Bátaszék felé jártak. Amikor éjfél körül bombázni kezdtek a németek, apám felrázta Tónit:
– Gyere nagyon gyorsan, ebben a zűrzavarban meglépünk. – A fiú sírva fakadt: – Nem merek a lovak nélkül hazamenni, félek apámtól. – Erre apám kérdezte, tudsz menni? – mert igen gyenge volt. A válasz igen. Szerencsésen hazaértek, ők voltak az első hazaérkezők.
A „Sztálin-orgona” meg a sziréna szólt minden éjjel, a fényszórók folyton pásztáztak. A falvak, városok nem voltak kivilágítva. Lámpagyújtáskor azonnal be kellett sötétíteni, aki megfeledkezett erről, azt szigorúan megbüntették. Félelemben és sötétben éltünk.
A pénzünk dinár lett. 1941-ben 1 dinárért 1 forintot kaptunk, 1944-ben 10 forintért 1 dinárt. A boltban nemigen volt áru. A legfontosabb az élesztő volt, legjobban a só hiányzott. Sokan marhasót használtak főzésre, (ha még volt) és azt a sólét, ami a disznóhús sózásából megmaradt. Nekünk volt még sónk is.
Mivel ló nem maradt a faluban, nagy gond volt a tehenek etetése. Reggelenként az asszonyok százával indultak tragaccsal kukoricaszárért a határba. Nem a saját földjükről hordták, hanem sorba, ahogy érték. Nekünk nem volt gondunk, a tanyán voltak a tehenek, és jószággondozónk is volt.
Elérkezett a karácsony, vele újabb rettegés és félelem. 1944. december 28-án, Aprószentek napján elvitték a 18-35 év közötti nőket Oroszországba. Az 1947-49-es években jöttek csak haza. Néhány férfit is sikerült összeszedni, köztük volt a 18 éves Weiner Tóni, aki most Franciaországban, Althirch-ben él. A Don kanyarból sikerült megszöknie, 1946 januárjában ért haza. Sajnos már nem a régi otthonát, hanem egy szétdúlt falut talált. Szerencse, hogy éjjel ért haza. Egy kis utcában megtalálta az összezsúfolt, otthon maradt embereket, köztük kedvesét és annak anyját, másnap édesanyját és Katharina testvérét is. Természetesen neki bujdosnia kellett. Két hónap múlva, az éj leple alatt Magyarországra szöktek, és Katymáron telepedtek le. A menekülteket a jószívű emberek befogadták, nem volt ritka 10-20 ember egy-egy háznál. Alkalmi munkából éltek.
Tóni és kedvese nyáron megesküdtek, Kalocsáról sikerült beszerezniük a szükséges iratokat. A Bácsalmási Szőlőkben munkát és lakást kaptak. 1946. december 9-én költöztek az új otthonukba, azon az estén megszületett első gyermekük, Rézi. 1947 nyarán családostól Németországba telepítették őket.
Rupek János (Kati néni apja) 1944 szeptemberében kapott behívót a német hadseregbe, de ő nem vonult be, elbujdosott. Elfogták, a zombori zsinagógába, a zsidó gettóba vitték. Amikor a zsidókat Zomborból elszállították, sikerült megszöknie és hazajött. Decemberben újra elfogták, Oroszországba hurcolták. Onnan soha nem tért vissza. Hol, vagy mikor halt meg, senki sem tudja.
Apám – hogy ne vihessék lágerba – a községházánál kapott munkát, ezt a helyi szerbek intézték el nekünk. De sajnos 1945 elején egy razzia alkalmával mégis elfogták, Zomborba, onnan a mitrovicai lágerba vitték. Apám nagybácsija, Weber György is vele volt. Gyalog mentek, útközben többször megpihentek. Fészerben és padlásokon aludtak. Egyik faluban történt, már nem tudom hol, pedig apám többször elmesélte, hogy a padláson a fiatalok közül néhányan zajt csaptak, miközben elvágtak egy deszkát. Amikor már mindenki aludt, összekötözték a takarójukat, azon lemásztak és megszöktek. Reggel, mikor az őrök észrevették a szökést, a padláson lévőket külön felsorakoztatták, az udvaron körbe hajtották és verték őket, ahol csak érték. A lenn alvóknak is fel kellett sorakozniuk és végignézni, hogy jár, aki szökni próbál. Apámnak sikerült az első körből kilépni. Nagybácsija már öreg volt, meg gyenge is, összeesett. Ütötték, felsegítették, néhány méter után újra elesett. Amikor a rúgásoktól, az ütlegelésektől már nem tudott felkelni, két partizán megfogta, és a kút melletti itatóvályúba fektette. A kútból vizet húztak, és ráöntötték. Mikor kezdett magához térni, és próbált a vízből felemelkedni, visszanyomták, végül fejbe lőtték. Aztán a fővezér mondta, jegyezzék ezt meg jól, mert így jár mindenki, aki szökni próbál. Apám sokszor mondta, szegény nagybácsinknak háromszor kellett meghalnia: először agyonverték, aztán vízbe fojtották, és végül fejbe lőtték.
Apám megérkezett a mitrovicai lágerba, ahol igen rossz körülmények között nagyon sokan voltak. Rengeteg élősködő, tetű, bolha, poloska, patkány volt. A környék vezetői a mitrovicai lágerból kértek embereket a lebombázott épületek újjáépítéséhez. A besenovai bíró ácsokat és kőműveseket kért. Tíz ember került 1945-ben Besenovára. Apám ácsnak, Weiner Gáspár kőművesnek jelentkezett (fia József Ausztriában, Kalsdorfban él). Eleinte az ottani lakosok nem örültek nekik, mivel svábok voltak, hiszen a németek lőtték szét a falujukat. Apámékat két öregnél helyezték el. Ahol dolgoztak, ott kosztot is kaptak. Vasárnap ott ettek, ahol hétvégén dolgoztak. Szorgalmasak és pontosak voltak, a mezőgazdasági munkákban is segítettek. Olykor borravalót, vagyis cigarettapénzt is kaptak, a bíró pedig megengedte, hogy írhatnak a családjuknak.
Ősszel négy embert visszavitték a lágerba. Apám hat társával mészkövet fejtett és robbantott, a mészégetést is megtanulták. Egyszer a mészkőomlás majdnem eltemette őket. Weiner Gáspárnak eltört a sípcsontja. Apám sínbe rakta neki. Mikor a bíró megtudta, vissza akarta vitetni a lágerba, hiszen fizetni kellett az emberekért. Apám jól tudott szerbül, kérte a bírót, ne vigye vissza, Weiner a legjobb munkaerő és már tud is dolgozni. Így minden nap kivitték a kőfejtőbe, ott pihent, este két társába kapaszkodva, fél lábon bicegett haza. (Harminc év után Kalsdorfból családostól jött Bácsalmásra, megköszönni az életét.)
Közben otthon is zajlottak az események. 1945 tavaszán összeszedték az 1941-ben, a régi Magyarország területéről hozzánk költözött embereket. A mi jószággondozónk pilisszentiváni volt, így hát őt is elvitték. Most nekünk kellett a tanyára kiköltözni. De hogyan? Nem ment az olyan könnyen, mivel a faluban már nem volt ló. A dédmama és a nagymama a faluban maradtak. A tanyán volt ugyan három ágy, egy szekrény, asztal meg két-három szék, de az ágyneműt, az edényeket és a ruhaneműt a hátunkon és kosárban cipeltük a falutól öt kilométerre lévő tanyára. Ketten egy-egy hátizsákot és három kosarat vittünk egyszerre. Volt olyan nap, hogy kétszer is fordultunk.
Négy fejőstehenet, két üszőt, három anyakocát, malacokat, süldőket, 20-30 baromfit kellett ellátni. Tehát munka volt bőven. Szántani vetni is kellene, de mivel? A teheneket fogtuk járomba, úgy kezdtünk szántani. Anyám nagybácsija, Wéber Mihály egyedül élt, anyám megkérte, hogy jöjjön hozzánk a tanyára. A meghívást elfogadta, így valahogy elboldogultunk a sok munkával.
Apámmal is leveleztünk, most már csak a rossz hírek, meg a bátyám miatt aggódtunk. Napirenden voltak az internálások. A Vöröskereszten keresztül kerestük a bátyámat, a keresés sikerrel is járt. Kaptunk választ, azt írták, olasz fogságban van, és rövidesen hazajöhet. Őszre haza is engedték, de sajnos mikor Zágrábba ért, a szerbek a szarajevói szénbányába vitték. Megengedték neki, hogy írhat, így kapcsolatban maradtunk. Mivel sejtettük, hogy az internálást mi sem ússzuk meg, igyekeztünk menteni, amit lehetett. Szerb szomszédunk volt, a vezetéknevét már nem tudom, a keresztneve Sáva, a felesége Katica.
Megegyeztünk, hogy adunk neki egy hasas anyakocát, és ő decemberben vág egy hízót nekünk. Elfogadta ajánlatunkat és teljesítette is az ígéretét. Aratás után megbeszéltük, hogy vihet két-három kocsi búzát, ha az övével együtt a miénket is csépelteti és őrölteti. Tehát biztosítva volt a kenyerünk.
A környékbeli falvak közül már csak a mi falunk volt szabad. A néhány kilométerre lévő Körtésről (Krusevlje) és Gakovoról naponta jöttek kéregetni a lágerből kiszökött asszonyok és gyerekek. Ha elfogták őket, három nap pincefogság járt érte. Nálunk kaptak kukoricakenyeret, amit mi sütöttünk. Este a darát leforráztuk, megsóztuk és másnap öt-nyolc centi vastagon tepsiben megsütöttük. A túléléshez fontos másik élelem a melasz volt. Cukorrépából főztük, üstben. Cukorrépához hozzá lehetett jutni, de nem mindenkinek volt hol és mivel megfőzni. A megtisztított répát répavágóval összevágtuk, üstbe tettük, vizet öntöttünk rá, kevergetve puhára főztük, aztán kipréseltük. Egy főzésből 12-15 liter melasz lett. Nekünk nem kellett, de a táborban élők igen örültek neki. Micsoda öröm volt, ha ebédidőben érkeztek és kaptak enni!
Közben dolgoztuk a földet, fejtük a teheneket. Hetenként 2-3 kg vajat köpültünk, egy nemesmiliticsi kofa, Daróczi Anna vitte a zombori piacra eladni. A két növendék üszőt eladtuk, így pénzünk is volt.
Apámmal leveleztünk, írta hogy elszakadt a ruhája, nagyon kellene egy nadrág. Szétszedtünk két új parasztzsákot, diólevél főzettel megfestettük, csak nem tudtuk hogy a kendert nem fogja a diólevél-főzet. Gyapjút gyönyörű szépen lehet vele festeni. Kiszabtuk a nadrágot, kézzel, zsákvarró cérnával megvarrtam. Megkértük a kofát, hogy vigye el apámnak, el is vállalta. Boldogan újságolta, nincs rossz soruk, jól néz ki mindenki. Ajándékul mindenkinek egy puszit adott, amit apám küldött. Ez 1945 nyarán történt.
Hallottuk, hogy éjjel két orosz járja a tanyákat, és mindent, ami tetszik nekik, elvisznek. Április végén, egy éjszaka nálunk is megjelentek. Volt egy szétnyitható asztal a szobában, még azt is kinyitották, de csak egy hajnyíró volt benne. Ezt elvitték, mást nem. A szekrényt is kikutatták. A ruhák között volt egy zöld kamgárn szövetszoknya, amely annak tetszett, aki nézte, hogy kutat a társa. Szólt neki oroszul, hogy vegye ki, de az csak röviden azt mondta, „szoknya”. Mivel mi értettük a magyart, anyám elnevette magát. Erre magyarázni kezdett, hogy magyarszki szoknya. Elmentek, gondoltuk ezt is megúsztuk. Két hét múlva újra megjelentek és közölték velünk, elvisznek engem, meg anyámat, mert feljelentettük őket. Mi nem jelentettük fel őket, de hallottuk, hogy járőrök járják a tanyákat a két csavargó miatt. Az volt a vesztük, hogy nem csak a sváb, hanem a szerb és a magyar tanyákba is bementek.
Május elején, egy szombat este tíz óra körül újra megjelentek. Este a konyhában mosakodtunk, a vizet a szobaajtó mellett, egy hokedlin gyűjtöttük, hogy másnap az udvarba kiöntsük. Anyám beszólt a szobába.
– Itt vannak, zörögnek az ajtón, Anna, gyorsan, ki az ablakon! – Lekaptam a sötétítő függönyt, az ablakot kinyitottam, sajnos közben a sípcsontomat annyira beütöttem, hogy kivérzett, ezért nem ugorhattam. Leültem a kemencepadkára, nagyon féltem. A kutyára rálőttek, nyomban elhallgatott. A nagybácsim felkelt, mellém ült. Anyám is bejött a konyhából a petróleumlámpával, vele együtt a csavargó, aki az ajtón zörgetett. A másik a tanya előtt maradt. A szobában lévő azzal kezdte, hogy két héttel ezelőtt itt voltak, de nem vittek el mást, csak a hajnyírót és mi mégis feljelentettük őket. Ezért most elvisznek bennünket. Kérdezem, hová? A válasz: Zomborba, a lágerba. Ez nem lehet igaz, este 10 óra, Zombor húsz kilométerre van tőlünk, oda nem visznek éjjel gyalog senkit! – gondoltam.
Természetesen nem öltözött egyikünk sem. Ültem a kemencepadkán a nagybácsi mellett, anyám az ajtó mellett állt. Rám szólt a férfi, öltözzek fel, és mondjam anyámnak, hogy ő is készüljön. Én meg csak azt hajtogattam, éjjel nem megyek sehova. Végül elvesztette a türelmét és ütlegelni kezdett. Összeszorított foggal tűrtem az ütéseket. Amikor abbahagyta a verést, a pisztolyt a fejemnek szegezte és játszadozott a ravasszal. Nem bírtam nézni, becsuktam a szemem. Az öcsém, aki a zajra felébredt, most sírni kezdett, erre a pisztolyt rászegezte, és ordított „csuti” (hallgass)! Erre a takaró alá bújt és csendben sírdogált. Tovább foglalkozott velem, közben én az órát figyeltem: vajon mikor virrad már végre? Öt perccel éjfél előtt már neki is elfogyott a türelme és lőtt. Természetesen nem rám, hanem a levegőbe. A lámpa elaludt, anyám a sötétben kiszaladt és a hátsó szomszédhoz menekült. Engem ez a fenevad elkapott, átnyalábolta a derekamat, és húzott kifelé a konyhába. Erősen kapaszkodtam nagybácsim karjába, így nem tudott kihúzni. Ekkor dühbe gurult, a hajamnál fogva húzott, úgy hogy a hajam a kezében maradt. Miközben a kitépett hajcsomótól szabadulni akart, csak az egyik kezével fogott. Felrúgtam a hokedlit, a víz lefolyt a nadrágján, mire egy pillanatra elengedett, én erre kiszaladtam az udvarba, az udvaron keresztül a szántóföldre. A búzavetésbe feküdtem és lestem. Egyszer csak a szomszédunk felől lövést hallottam. Amikor minden csendes lett, a tanyákat elkerülve elindultam a falu felé. Hajnali három körül értem be. Hogy ki segített, nem tudom. Arra sem emlékszem, hogy kérdeztek-e valamit, vagy mondtam-e bárkinek valamit. Ruhástól estem az ágyba, jó erősen sütött már a nap, amikor felébredtem. A bejárati lépcsőn ültem és néztem véres, kékfoltos testemet. Este jött anyám, elmondta, hogy reggelig kerestek, attól féltek, hogy mégis elvittek. De Sáva szomszéd megnyugtatta őket, hogy nem vittek el, mivel tőlünk hozzá mentek, mégpedig az éjszakai őrséggel egy időben. Amikor az őrség rájuk szólt, „sztoj!” (állj!), ők közéjük dobtak egy kézigránátot, és egérutat nyertek.
Nem mertünk többé a tanyán aludni. Félelmünk nap mint nap nőtt. Sejtettük, hogy az internálást mi sem kerülhetjük el.
1945 nyarán értékeinket igyekeztünk a tanyára vinni, és ott elrejteni. Mivel pénzünk és összeköttetésünk is volt, sikerült még 1944 nyarán egy vég fehér vásznat és háromszor három méter férfiöltönynek való anyagot vásárolni. Nagy félelemmel ki is cipeltük a tanyára. Most már csak ki kellett találni, hogy hová dugjuk.
A razziák napirenden voltak. 1945. július vége felé elkaptak, lovas kocsit kellett vezetnem. Három kocsival és három partizánnal egész nap jártuk a tanyákat, miközben mintegy húsz embert szedtünk össze és vittük a gyűjtőhelyre. Köztük volt a dédnagymamám is. Schmidt Elisabeth barátnőm 1972 augusztusában Münchenből Magyarországra látogatott, és engem is felkeresett. Elmondta, hogy 1945-ben dédnagymamámmal együtt Kakovoba vitték. Amikor megérkeztek, négy partizán kutatta át őket, a pénzt és az értéktárgyakat elvették tőlük. A nagymama volt az első. Meztelenre vetkőztették, némán állt, négyen körüljárták és röhögtek. Mikor már kiröhögték magukat, odadobták a ruháját, mondták, öltözzön fel. A barátnőm – mint mondta – nagyon félt, mert a pénzét a cipőjébe rejtette: mi lesz, ha megtalálják? Szerencséje volt, nem vetkőztettek már le senkit, csak a zsebeiket nézték meg.
Dédnagymamám egy év után, 1946-ben Kakovoban meghalt. Most már csak négyen maradtunk. Állandó félelemben végeztük munkánkat és izgultunk, mi lesz holnap? Aludni továbbra is a faluba jártunk. Igen fárasztó volt napi tíz kilométer gyaloglás mellett dolgozni.
A környékbeli bácskai falvak német lakosságát már internálták. 1945. augusztus 10-én mi is sorra kerültünk. Hajnalban körülzárták a falut, senkit nem engedtek se ki, se be. A munkába indulókat visszaküldték, ők riasztották a többieket. Hét órakor minden utcában egyszerre doboltak és felszólították az embereket, hogy nyolc órára, kétnapi élelemmel, takaróval és ruhával sorakozzanak fel az utcán. Az emberek kétségbeesetten csomagoltak. Ahol egy házban többen voltak, tragacsra rakták a csomagokat és így vitték a gyűjtőhelyig. A fölvégről az alvégre, a sportpályára hajtották az embereket. Tíz óra körül már az egész falu népe ott volt. A betegeket, járóképteleneket kocsival hozták. Megkezdték az emberek csoportosítását. Külön az öregeket, külön a nőket és a gyerekeket. Férfiak már nem igen voltak, csak azok, akiknek eddig sikerült elbujdosni.
Nagy volt a kavarodás. Délután két óra körül indítottak egy csoportot Zomborba, természetesen gyalog. Anyám meg én együtt maradtunk, a nagymama hova került, nem tudom. Mi a faluban maradtunk, huszonhárman voltunk egy faluszéli házban. Az alváshoz szalmát vittünk a lakásba. Néhányan a folyosón voltunk, köztük anyám és én is. Amikor már mindenki aludt, a kertbe mentünk és figyeltünk. Egyszer csak látjuk, jönnek az őrök az alvégről és mennek fölfelé. Ketten voltak. A kertek végén volt egy földút, az úton túl a kukoricás. Az igen alkalmas volt a szökésre. Gyorsan átbújtunk a kerítésen, és szaladtunk be a kukoricásba. Nagyon megijedtünk, mert zörgött a kukoricaszár. Leguggoltunk, és figyeltünk. Aztán elindultunk. Csendes, holdvilágos éjszaka volt. Jól lehetett látni. Szerencsénk volt, még hajnal előtt a tanyára értünk. Törtük a fejünket, hogy hol fogunk aludni? Végül a szalmakazal mellett döntöttünk. Este létrán felmásztunk a szalmakazal tetejére, reggel a nagybácsi hozta a létrát és lementünk. Így ment ez őszig.
Rövidesen Rosmanik tantiék is megérkeztek a tanyára férjével, Jakab bácsival, Tóni fiával és apjával, Nuszpl Jánossal. Az ő tanyájuk az országút másik oldalán volt, 200-250 méterre tőlünk, így naponta látogattuk egymást. Néhány nap múlva nagymama is megjött. Most már mi is úgy voltunk nyilvántartva, mintha lágerban lettünk volna. Az ellátást a községtől kaptuk. Egy hónapra 96 kg kukoricadarát, 2 kg lisztet, 1 kg zsírt és ½ kg sót. Az öcsém ezt minden hónapban tragaccsal hozta ki a faluból.
Nagymama nem volt nálunk nyilvántartva, ezért megkértük a nemesmiliticsi kofát, hogy vegye őt magához. Szívesen vállalta. Mivel ott csak magyarok és szerbek laktak, úgy gondoltuk, biztonságban lesz nagymama.
Kukoricaszedésre Crnagórából, meg ki tudja honnan, szerbek érkeztek. Nálunk is voltak húszan. Mi a szobában, ők az istállóban aludtak, esténként a konyhában főztek. Volt egy harminc literes zománcos fazekunk, abba vizet, rá kukoricadarát öntöttek, a tűzhelyre rakták. Mikor hallani lehetett, hogy forr, a főzőkanál nyelével öt lyukat fúrtak bele, és tovább főzték. Főzték, míg a lyukaknál feljött a gőz, a víz. Ezután leemelték a tűzhelyről, jól megkeverték. A folyosón, a nagy disznóölő asztalon és egy szétnyitott másik asztalon tálalták oly módon, hogy kis kupacokat raktak az asztalra. Az emberek körülülték, és kézzel, jó étvággyal ették. A fazekat kimosták, másnap újra – és két héten keresztül minden nap – kukoricadarát főztek.
Egyszer a szakácsuk – ahogy ők nevezték kuvár – valamiért visszajött, amikor mi éppen a kenyeret vettük ki a kemencéből. Mint a csodát, úgy nézegette a kemencét meg a kenyeret. Megkérdezte, ha hoznak tököt, megsütjük-e nekik? Mondtuk igen. Este egy-egy disznótökkel jöttek. Ezután a málé után mindennap sült tököt is ettek. Nekünk is hoztak, de nekünk nem ízlett, mivel volt sütőtökünk. A szerbek kukoricaszedés után hazamentek.
Mi továbbra is mindennap meglátogattuk Rosmanitz tantit meg a nagypapát. November elején egyik reggel a nagypapa panaszkodott, hogy fáj a torka. Nem volt hajlandó ágyban maradni – vetni kell! – mondta. Pedig már semmink sem volt. Illegálisan tartózkodott a tanyán, orvoshoz sem mertük vinni. Harmadnap reggelre meghalt. Diftériája volt. Nagynéném jelentette a községházán és a papnál, fiával védőoltást is kapott. Koporsót nem tudott szerezni, ezért a nagypapát lópokrócba varrtuk. Két deszkát összeszegeltünk, azon kocsira raktuk, a teheneket befogtuk és vakdűlőn a temetőbe vittük. Itt a saját kriptájukba, a felesége mellé temettük. A papon és a két sírásón kívül hatan voltunk temetésen: a nagynéném, a fia Tóni, Rupek mama, valamint én az anyámmal és az öcsémmel. A kukoricaszedők elvonultak már, végre üres volt a tanya. Újra foglalkozhattunk magunkkal, és az értékeink elrejtésével. Először a faluból kicipelt méterárut kellett eltüntetni. Nehezen, de sikerült egy jó rejtekhelyet találni. Egy este anyám a kemencébe bújt, felszedte az alján a téglát, kidobálta a földet egészen az aljáig. Én segítettem. A földbe ásott még akkora gödröt, hogy a láda beleférjen. A ládát elhelyeztük, beraktuk az anyagokat, majd rácsuktuk a fedelét, aztán betemettük. Gondosan visszaraktuk a téglát, hogy továbbra is használhassuk a kemencét, s munkánknak se maradjon nyoma. Nagyon nehéz feladat volt.
A kukoricaszedők elvonulását követően nem mertünk már a lakásban aludni, egy biztonságos helyet kellett találni. Mivel még nem volt hideg, újra a szalmakazal tetején aludtunk. Este, miután felmentünk, a nagybácsi elvitte a létrát, reggel hozta, és mi lejöttünk rajta.
Egyszer éjjel nagyon ugatott a kutyánk. Anyámmal felébredtünk, mindketten figyeltünk. Láttuk, hogy a szomszédunk felől, a kukoricásból ketten jöttek, az ajtóhoz mentek és bezörögnek. Féltünk, hogy megláttak bennünket. Megfogtuk egymás kezét és lecsúsztunk. A kukoricába szaladtunk és vártunk. Amikor elmentek, bementünk a lakásba. Az éjjeli őrség volt, nem kellett volna félni.
Egyre hidegebb lett, ezért a kazalból kitépdestük a szalmát, egy olyan nagy lyukat csináltunk, hogy mindketten beleférjünk. Este jól felöltöztünk, a dunyhát is magunkkal vittük. Miután bebújtunk, bácsikánk kívülről szalmával bedugta a lyukat. Az egész 1945-46-os telet ott töltöttük. Igazán hideg tél volt, de még náthásak sem lettünk
Május elején még mielőtt elbújtunk volna, megállt egy kocsi az udvaron, és bejött egy partizán. Közölte, hogy a nagybácsit elviszik, nekem pedig lovaskocsit kell vezetnem. Mivel ez igen sűrűn előfordult, már mindenkinek volt egy kis csomagja elkészítve, amit fel lehetett kapni, és vinni. Én is fogtam, és vittem magammal. Még csak a második tanyánál jártunk, már kezdett simogatni, csókolgatni. A kocsi hátulja már tele volt ismerős emberekkel. Én utálkoztam és szégyelltem magam, ugyanakkor nagyon féltem, nem tehettem semmit. Végre egy tanyánál megálltunk, itt volt a gyűjtőhely. Bekísérte az embereket. Egyedül maradtam a kocsin. Sírva fakadtam, de rögtön arra gondoltam, a sírás nem segít, itt valami cselre van szükség. A csomagomból elővettem a havivérzés esetére készített textíliát, jól bebugyoláltam magam. Alig készültem el, jött, átölelt és mondta, ne indítsam el a lovakat, nem kell sietni. Csókolgatott, én meg amilyen bátran és kedvesen csak bírtam, mondtam: „Molim truzse irnám moje vreme.” (Kérem elvtárs, épp most megvannak a napjaim). Értem, mondta röviden és békén hagyott.
Hajnali négy órakor végeztünk az emberek összegyűjtésével. A falu széléig elkísért és mondta, három nap múlva jön. Örültem, de szomorú is voltam egyszerre. Leadtam a kocsit meg a lovakat, aztán gyalog mentem haza. Hét óra volt, mire hazaértem. Anyámnak elmondtam, alig figyelt rám, nem is szólt semmit. Ez nagyon elkeserített.
Negyedik nap tíz óra körül, hintóval érkezett a partizán. Bejött a konyhába, majd a szobába, mint aki otthon van. Anyámnak mondta, hogy ágyazzon meg, és küldje be a lányát. Mire anyám a konyhába visszaért, én már eltűntem. Mivel engem nem találtak, két nap múlva este elvitték anyámat a nyolc kilométerre lévő Kruševlje-i (körtési) táborba. Másnap sikerült megszöknie. Ez úgy történt, hogy nyolc asszonynak egy szekeret kellett kitolni a határba, a főzéshez kukoricát és napraforgót gyűjteni. Anyám is köztük volt. A szárkúpokat látva megkérte az asszonyokat, ne szóljanak a partizánnak, ha az nem veszi észre, hogy hiányzik, ő bebújik egy szárkúpba, és éjjel hazamegy. Az asszonyok sikert kívántak, és hallgattak.
Közben az öcsém belázasodott, nagyon fájt a torka. Egész éjjel mellette voltam, negyedóránként cseréltem a hideg borogatást. Reggel elvitték a disznóinkat, másnap nekem kellett a teheneinket a falu szélén lévő gyűjtőhelyre vinni. Összeláncolva vezettem a négy tehenet. Egy helyi személy volt az átvevő, én nem ismertem, de ő ismert engem. Kérdezte, hol van az apám, miért én hoztam a teheneket? Mondtam, nincs itthon se apám, se anyám. Könnyes lett a szeme, otthagyott, aztán én hazamentem. Öcsém nagyon rosszul volt, elmentem Rosmanitz tantihoz, kérdeztem tud-e valamit adni öcsém fájós torkára? Meg se mondtam, hogy el kellett vinnem a teheneket. A nagybácsi eljött velem. Kért egy kanalat, és az ágyhoz ment.
– Nyisd ki a szád, hadd nézzem, mi van! – A kanalat öcsém szájába akarta dugni, újra mondta:
– Nagyra nyisd ki a szád!
– Nem bírom! – Sírt az öcsém.
– Mi az, hogy nem bírom?! – Mérgesen élire állította a kanalat, kifeszítette a száját és benyúlt a kanállal. Erre az öcsém mandulája kifakadt, a genny a nagybácsi arcába spriccelt. Akkor már nem kiabált vele. Hazament, hozott teát neki. Az öcsém megitta, aztán elaludt.
Éjfél körül a kutya csaholására felriadtam. Lámpát gyújtottam, anyám volt. Talán nem is köszöntem neki, csak azt mondtam, menjünk el rögtön, már mindent elvittek, csak a tyúkok vannak meg. Lehet, hogy reggel bennünket visznek!
Felkaptuk a csomagokat és két tejeskanna zsírt, öcsém egyik karjával az anyámba, a másikkal belém kapaszkodott, és elindultunk. Két dűlővel arrébb, a nemesmiliticsi határban lakott egy ember, aki a menekülőket Magyarországra vezette, természetesen pénzért. Úgy emlékszem 500 Dinárt fizettünk fejenként. Csak az anyja volt otthon szívesen fogadott bennünket. Öcsémnek főzött teát, és gyógyszert is adott neki. Arra kért, ha valaki jön, ne mutatkozzunk. A fia két nap múlva megérkezik, és elkísér bennünket.
Anyám ez idő alatt el tudott menni Nemesmiliticsre a nagymamáért. A csomagjainkat, meg a beteg öcsémet kocsival vitték, mi a 15 km-re lévő határig gyalog mentünk. Szerencsésen átértünk a határon. Akkor még nem tudtuk, hogy soha többé nem mehetünk haza.
1946. május elején hagytuk el otthonunkat. Mikor két héttel korábban a hátsó szomszédunk úgy ment el, hogy el se köszönt, bizony nagyon nehezteltünk rá. Most mi is úgy keltünk útra, hogy anyám testvérétől sem köszöntünk el, pedig mindössze 250 méternyire lakott tőlünk. Ha időzünk, ránk virrad, akkor már nem indulhattunk volna el.
A határon túl, Magyarországon szétszóródtunk. Mi egy közeli tanyához mentünk. Egy szalmakazalnál csendben lefeküdtünk. Aludtunk is, nem is, lestük, hogy mikor jön a gazda és köti meg a kutyát. Rapcsák Lajos volt a gazda neve, kedvesen fogadott, és behívott bennünket a házba. Felesége Katica reggelivel kínált, mondta, nyugodtan pihenhetünk náluk egy napot. Biztosan látta, hogy nagyon fáradtak vagyunk.
A meghívást elfogadtuk. Anyám megköszönte, és mondta, örül, ha maradhatunk, de ő bemegy a faluba, vagyis Katymárra, munkát keresni. A háziasszony mondta, Katymár már túlzsúfolt, ott nem talál helyet, menjen Madarasra. Anyám megfogadta a tanácsát, Madarasra ment. Madaras 10 km-re volt a tanyától, ahol voltunk. Az öcsém egész nap pihent, a nagymama a konyhában segített. Én a konyhakertben kapáltam, a zöldséget és a sárgarépát is kiegyeltem, aminek nagyon örült a házasszony. Már sötét volt, amikor anyám megérkezett. Elújságolta, az öcsémnek egy tanyán talált helyet, bojtár lehet, a tanyatulajdonos azt is mondta, hogy a nagymama az egyedül élő anyjához mehet a faluba, legalább lesz mellette valaki. Ő elfogadta, megbeszélték, hogy másnap megy az öcsém és a nagymama is. Falunkbeli asszonyoknál – akik egy háznál négyen laktak egy szobában, és alkalmi munkát vállaltak – saját magának is talált helyet. Gondterhelten mondta, hogy nehezen fogunk nekem Madarason helyet találni, mivel én nem tudok magyarul. Erre a háziasszony megszólal:
– Hogy mondhat ilyet, hiszen a lánya jobban tud magyarul, mint maga! – Én csak annyit mondtam, ugye mégsem vagyok olyan nagy szamár? Erre összenéztek, nem tudták mire vélni a dolgot. Addig faggattak, míg elmondtam, hogy anyám a házi füzetbe beíratta velem: „Szép nagy szamár vagyok én.” Ezt nem felejtettem el a mai napig sem.
Megköszöntük Rapcsák Lajos és felesége szívességét, és elindultunk Madarasra.
Még aznap találtam magamnak helyet Rigó Mári néninél, ahol novemberig maradtam. Mivel nem volt cipőm, anyám arra kérte, bér fejében cseréljen nekem egy pár cipőt, hogy vasárnaponként ne kelljen mamuszkában a templomba mennem. Egy hét múlva a pestiekkel egy kiló zsírért cserélt nekem egy pár új, ünneplő cipőt. Dohányért és zsírért mindent meglehetett kapni. Engem nagyon megszerettek, évekig meghívtak búcsúkor, télen pedig egy-egy hétre elmentem hozzájuk kötni. Örültünk, hogy nem kell félni. A beilleszkedés nem volt nehéz, mivel igénytelenek voltunk. Apámnak írtunk, boldogok voltunk, mikor választ kaptunk tőle. Anyám azon töprengett, hogy lehetne apámat Magyarországra hozni. Megtudta, hogy Katymáron van két falunkbeli lány, Heft Rézi és testvére, akik pénzért embereket hoznak Jugoszláviából Magyarországra. Felkereste őket, el is vállalták, de idő kell hozzá, mondták.
Közben elérkezett az aratás ideje. Anyám meg én elmentünk egy hétre marokszedőnek, anyám cséplőgépnél is dolgozott. 1946. augusztus végén a Heft lányok elmentek apámért Besenovaba, sikerült áthozniuk Magyarországra. Most már öten voltunk Madarason, csak a bátyám volt még Jugoszláviában.
Apám Madarason kőműves mellett kezdett dolgozni, 6 Ft-ot kapott egy napra. Sajnos egy hónap múlva orbáncos lett lába. Hála a madarasi Kugler doktornak, meggyógyult.
A szüleim nagyon szegényes körülmények között laktak. A szoba földes volt, ablaka az udvarra nézett. Egy fogas volt a falon, a földön szalma, amin aludtak. Néhány téglát vittek a szobába, rátettek egy deszkát, hogy legyen hova ülni. A konyhában egy beépített tűzhely volt, ahol főzhettek, ha volt mit. Mikor nem volt munkájuk, rőzsét gyűjtöttek, hogy legyen mivel tüzelni. Elérkezett az őszi betakarítás és szüret, ezzel együtt több munkalehetőség. Most hogy apám nem tudott dolgozni, anyám minden alkalmat kihasznált, hogy találjon egy tanyát vagy szőlőt, ahol lakhatnánk, dolgozhatnánk, és végre együtt lennénk. Bejárta a környéket, természetesen gyalog. Sikerült Óalmáson 3000 öl szőlőt és egy kis házat találnia. A tulajdonossal, Harsányi Antallal megbeszélte a költözés időpontját és megállapodtak, hogy a szőlő megmunkálásáért egy évre kilenc mázsa búzát kapunk.
Az öcsém Madarason maradt. Ő a munkájáért bért, a nyári öt hónapra egy pár bakancsot, októbertől havonta egy mázsa búzát kapott. (A búza ára 36 Ft volt.) 1946. november elején költöztünk Óalmásra. Összecsomagoltunk, nem sok mindenünk volt. Egy parasztzsákból készült hátizsákban, meg egy kézi kosárban mindenünk elfért. A szőlő, ahova mentünk hét kilométerre volt Madarastól. Csomagokkal felpakolva ez nem is olyan kevés. Ebéd után elindultunk, négy óra körül érkeztünk meg. Ekkor ért bennünket az első csalódás. A ház nem volt üres, ott volt még a régi bérlő, azt mondta, két vagy három nap múlva költözik ki. Madaras messze volt, a nehéz csomagokkal nem mehettünk vissza.
Valamit főzni, vagy enni is kellene, de a konyha egy kis túlzással olyan volt, mint egy füstölő. Felállítottunk az udvarban három téglát, rátettük a lábast, és alágyújtottunk. Tűzrevalót találtunk a ház körül. Paprikás krumplit főztünk. Apám közben körülnézett, hol tudnánk aludni. A borkamra tiszta, majd ott alszunk. Apám elment a szomszéd tanyára hogy szalmát kérjen. Odaérve meglepetés érte, ugyanis egy falunkbeli ember lakott ott a családjával. Üdvözölték egymást, apám mondta, mi járatban van. A második csalódás akkor érte, amikor ez az ember elutasította a kérését: a gazda tudta nélkül nem adhat semmit, mondta. Amikor besötétedett, az ő területéről hoztunk négy kéve szárat. A kamrába a fal mellé tettük, letakartuk a takarókkal, a dunyhát keresztbe a szár elé, és lefeküdtünk aludni. Kabátjainkkal takaróztunk.
Amikor napközben nem volt más dolgunk, fogtuk a hátizsákjainkat és gyűjtögetni mentünk. Örültünk, ha ráakadtunk egy-egy cső, a kocsikról lerázódott kukoricára.
Hetipiackor vettünk egy pár csirkét. Apámmal napi 6 kiló lisztért három hétig jártunk répát és kukoricát szedni. Nagy volt az örömünk, mikor a gazda házhoz hozta járandóságunkat, a 120 kiló lisztet! Aztán szőlőt takartunk apámmal. Anyám heti két nap mosott, egy nap Madarason, a másikon pedig a szőlősgazdánknál. Egy hét múlva még egy pár csirkét vettünk. Két csirkét és az egyik kakast megtartottuk, a másikat levágtuk. Nagyon vigyáztunk rájuk, az üstházban alhattak, hogy meg ne fázzanak. Január végén már tojtak. A novemberi vásárról apám egy gyöszös mangalica malaccal jött haza. Nem tudták eladni, még ráadásként sem kellett a vevőknek, így apám hazahozta. Dédelgettük, minden reggel rántott levest kapott. Két hét múlva már egész jó étvággyal evett. Március elején levágtuk, 98 kg lett.
1946 decemberében kötni kezdtem. Január 1-jéig három pulóvert kötöttem. Egy pulóverért 30 Ft-ot kaptam. Aki szolgált, az is 30 Ft-ot meg kosztot kapott egy hónapra. Kötöttem zoknit, kesztyűt, tipegőt, mellényt tehát mindent. Milyen jó, hogy a nagymamám olyan szigorú volt, mikor kötni tanultam! A madarasiaknak kötöttem. Vasárnaponként elmentem Rigó Mári nénihez, ahol korábban szolgáltam. Együtt elmentünk a templomba, megebédeltünk, ebéd után elvittem az elkészült munkát és elhoztam a következő pulóverhez szükséges fonalat. Volt úgy, hogy a fonál már Mári néninél volt, nem kellett érte mennem. Nyáron nem kötöttem. 1947 tavaszán az öcsém is hazajött. Dolgoztunk a szőlőben, mikor befejeztük itt a munkát, napszámba jártunk. A három csirkénk, vagyis a jércéink elkezdtek tojni. Micsoda öröm volt arra gondolni, hogy húsvétra nekünk is lesz piros tojásunk! Húsvét előtt igen drága volt a tojás. Apám elhatározta, hogy nagypénteken a madarasi piacon tízet elad. Anyám ebbe nem akart beleegyezni. Végül apám győzött. Dél felé örömujjongva jött, először megijedtünk, azt hittük valami baja van. De nem, egy fekete kordbársony nadrágot lobogtatott a kezében. Boldogan, majdnem kiabálva mondta:
– Életem legolcsóbb nadrágját vettem meg máma, tíz tojásért! – Anyám ránézett, aztán a nadrágra.
– Ez szűk neked! De nem baj, a hosszából le lehet vágni és hátul beletoldjuk. – Ezt én csináltam meg.
Most hogy önálló háztartásunk lett, kiderült, mennyi minden hiányzott. A főzéshez nem csak lábas kell, hanem fedő is! Volt két nagy és egy kis lábasunk, egy tálunk és két bögrénk, valamint evőkanalunk, késünk, meg egy fésűnk. Nem volt fazekunk, de még tányérunk és merőkanalunk sem.
Történt egyszer, amikor mindannyian dolgozni mentünk, a nagymamának mondtuk, hogy főzzön babot vacsorára. Erre a nagymama azt mondta, ő nem tud babot főzni, mivel nincs fazekunk.
– Főzze lábasban! – mondta neki anyám.
– Lábasban nem lehet babot főzni!
– Miért nem? – kérdezte apám.
– Mert a lábasban nem puhul meg!
– Gyújtson alá délben, és majd megfő estig. – Pulykamérges lett a nagymama, de a bab a lábasban is puhára főtt.
Az 1947-es tavaszi vásárban sikerült merőkanalat, meg hat tányért venni. Júliusban kerékpárt is vettünk.
Közben nagyban ment a feketézés a jugoszláv határon. Anyám szerette volna elhozni a tanyánkról a kemence alá elrejtett anyagot. Apám hallani sem akar róla. Nem messze tőlünk lakott egy madarasi lány, jól ismertük, ő sűrűn átjárt a határon. Most Bácsalmáson lakik. Anyám felkereste, mondta, hogy szeretne vele elmenni, de csak úgy, ha egy éjszakát lent tölthet. Semmi akadálya, lehet róla szó, szívességből elviszem Mári nénit, mondta.
Este elindultak, szerencsésen át is értek. Megbeszélték, hol találkoznak, aztán mentek a saját dolguk után, anyám a testvéréhez. Nagy volt az öröm, hogy váratlanul megjelent. Mondta, mi járatban van. Mikor megtudta, hogy a tanyánk üresen áll, megnyugodva lefeküdt aludni. Mikor felébredt, a testvérével átment a tanyára, bebújt a kemencébe, felszedte az alját, kidobálta a földet és kivette az anyagot. Olyan volt, mint mikor elrejtette. Visszament és lefeküdt aludni. Amikor kipihente magát, az öltönyöknek való anyagot szoknyaként a derekára kötötte, a vásznat egy kendővel a hátára erősítette, majd a megbeszélt helyre ment, ahol találkozott a vezetőjével. Elindultak a határ felé. Szerencsésen átértek, egy tanyánál pihentek is egy keveset. Hajnalban értek haza.
Az egyik anyagból öcsémnek öltönyt varrattunk, a másikból én varrtam egy szoknyát meg egy blúzt anyámnak, a harmadikat pedig félretettük.
Anyám többé már nem ment Jugoszláviába, vagyis haza.
Az egyik tyúkunkat augusztusban elültettük, lettek kiscsibéink. A piacon vettünk 15 kiskacsát. Szépen nőttek, a közeli Kígyósra jártak. Egy nap eltűnt három, két nap múlva kettő. A szőlőszomszédunknál és az egyik tanyaszomszédunknál is eltűnt hat-hat, a másik tanyaszomszédnál több mind tíz. Egy vasárnap délután észrevettük, hogy a gólya viszi el a kiskacsát. A szomszéd tanya kéményén volt a gólyafészek.
– Valahogy le kellene hozni onnan a kisgólyákat, de hogyan? – Én rögtön vállalkoztam rá.
– Hogy akarsz felmenni? Nincs olyan hosszú létránk, amivel fel lehet menni a tetőre! – Nem baj mondtam, a macskalépcsőn mászok fel. – A szoknyámat bedugtam a bugyimba, hogy mászásnál ne legyen útba, egy-kettő elértem a tetőgerincet, végiglovagoltam, a kéményhez érve felálltam és ledobtam a három szépen betollasodott gólyát. Amikor lemásztam, egy gólyát haza akartam vinni. Kérdezték, mit akarok vele? Mondtam, kirántva megenni. Kórusba mondták, gólyát nem lehet, és nem is szabad megenni! Ezen én nagyon kiakadtam, hazamentem, duzzogtam. Másnap mikor a szüleim megtudták, nem dicsértek meg érte!
Egész jól beilleszkedtünk Óalmáson és Bácsalmáson, most már keveset jártunk Madarasra. A házigazdánk is meg volt velünk elégedve. A felesége, Kati néni lett a bérmakeresztanyám. Ennek nagyon örült.
1948-ban az öcsém a gazdaságba járt dolgozni. A nagymama fonogatott, én télen újra kötöttem. Apám a hideg beálltával hetenként két-három alkalommal házakhoz járt disznót vágni. Esténként bőven csomagoltak neki kóstolót, így már volt ennivalónk.
Az emberek általában terményben fizettek, mivel még mindig nagyon kevés volt a pénz. Az inflációs pénzt, a millpengőt nem váltották be, csak a termények eladásából volt a népnek pénze. 1948 őszén a búza mázsája 36, a kukorica 26 Ft volt, a tej 80 fillér. Mi 1 Ft-ért vettük. A kenyér 1.20 volt. A napszámért 5-6 Ft-ot, a szüretért, mivel ebédet is kaptak a szüretelők, 4 Ft-ot fizettek.
1948-ban skarlátos lettem. Orvoshoz kellett menni, magas lázam volt. Kaptam két injekciót, pár nap múlva jobban lettem, de két hónapig nagyon gyenge voltam. A bátyám még mindig Szarajevóban volt a szénbányában. Onnan sem megszökni, sem hazahozni nem lehetett. Júniusban végre Belgrádból levelet kapunk tőle. Azonnal kerestünk valakit, aki Magyarországra hozza. Egy madarasi ember elvállalta 1000 Ft-ért.
A 4-6 forintos napszámból soha nem tudtunk volna ennyi pénzt összeszedni. De volt Dinárunk, amit otthonról hoztunk. Sokszor szükségünk lett volna rá, de anyám erre a célra tartogatta. A madarasi határ nagy része Jugoszlávia területén volt, a gazdák csak akkor hozhatták át terményeiket, ha az adójuk ki volt fizetve. Tehát kellett a dinárunk, Madarason jól el tudtuk adni.
Írtunk a volt szerb tanyaszomszédnak, megkértük, hogy pár napra fogadja be a bátyámat, amíg elmegy érte valaki. Értesítettük a bátyámat is, akinek sikerült megszöknie. Amikor megkaptuk volt tanyaszomszédunktól az értesítés, a madarasi csempész elment érte. Július elején, dél felé megérkeztek. Apám meg én voltunk otthon. A bátyám nagyon jó állapotban volt. Apám megköszönte, hogy elhozta a fiát, kifizette, majd a kamrából hozott egy saját készítésű szalámit, és ráadásul odaadta. Az ember ennek jobban örült, mint az 1000 Ft-nak.
Közben elkészült az ebéd, tálaltam és leültünk enni. Anyám hazaért, az ajtóban megállt, nem tudott bejönni. A bátyám felkelt és az asztalhoz vezette. Ebéd után mondja a bátyám, nem vagyok éhes, de úgy ennék egy szelet szalámit. Apám könnyes szemmel mondta, fiam nincs. Ezt az egy szálat tartogattuk erre az alkalomra, amit a madarasi ember kapott.
Estére az öcsém meg a nagymama is megjött. Négy év után újra együtt volt a család.
A bátyámnak nagyon nehéz volt, mivel nem tudott, és nem is értett magyarul. Megtanítottuk olvasni, velünk járt dolgozni, és jól is érezte magát. A megmaradt három méter férfiszövetből varrattunk egy öltönyt számára.
Csakhamar elérkezett a karácsony. A bátyám a karácsony előtti pénteken mondta:
– Ma el kell menni a piacra karácsonyfát venni!
– Minek, nem vagytok már gyerekek! – mondta erre apám. A bátyámnak kicsordultak a könnyei.
– Mikor fogságba voltam és drótkerítéssel voltunk körülvéve, az udvar közepén felállítottunk egy fenyőfát, körülálltuk, és elénekeltük a Csendes éjt. Most, hogy itthon újra együtt vagyunk, nem lehet karácsonyfánk? – Potyogtak a könnyei. Apám adott neki tíz forintot, és mondta, vegyen egy fenyőfát. Pedig ez volt az összes pénzünk.
A fenyőfa 6 Ft volt, így még pénzünk is maradt. Valamit a fára is kell tenni! Került rá alma, aszalt szilva, papírból kivágott csillag és angyal, a fa alá kukoricaszárból készült Betlehem és egy szál gyertya. Gyertyafénynél elénekeltük a Stile Nacht-ot.
1951-ben meghalt a házigazdánk, Harsányi (Hermann) Antal, rövid időn belül felesége, Kati néni is. Két fiuk volt, Ferenc és Antal, az egyik 15, a másik 17 éves. Megvettük tőlük a szőlőt és újra lett saját otthonunk. 1954. évben magyar állampolgárok lettünk.
(Bácsalmás, 2005.)
A családi felvétel 1947-ben Bácsalmáson, Fankovich Sándor műtermében készült
Anyám, Nuspl Mária (1906-1985); én, Brenner Anna (1929); öcsém, Brenner András (1931-1964, autóbaleset áldozata lett); apám, Brenner János (1903-1991)
