CSÓTI VIKTÓRIA : Hunyadi János Gimnázium 1957

A Hunyadi János Gimnázium

1957-ben érettségizett
első lány osztálya

CSÓTI VIKTÓRIA
nyugdíjas belgyógyász főorvos
(Megjelent a Hunyadi János Gimnázium 50 éves jubileumi emlékkönyvében) 

Senki sem próféta a saját hazájában, a kivétel erősíti a szabályt.

Ez a kivétel többek között én vagyok, aki Bácsalmáson járt az általános iskolába, a gimnáziumba és az orvosi egyetem elvégzése után visszajöttem a bácsalmási kórházba, megszűnése után a rendelőintézetben kezdtem dolgozni. Itt nőtt fel a két gyermekem, akik szintén az én gimnáziumomban érettségiztek kitűnő eredménnyel.

Büszke vagyok a bácsalmási Hunyadi János Gimnáziumra, mindig is büszke voltam. Amikor az egyetemre felvételiztem, megkérdezték, hol van az a Bácsalmás? Mélyen megdöbbentem, hogy-hogy ezt nem lehet tudni? A fiatalság kevélységével válaszoltam: nem nagy hely, amikor le akarunk szállni, a vonat lassít, és mi kiugrálunk a szalmakazalra. A hatás elmaradhatatlan volt, többet nem kérdezték.

Mi adott erre bátorságot? Dr. Csulák Mihály tanár majd igazgató úr szavai, melyek sokszor a fülembe csengtek: ?a mindenséggel mérd magad`.?
Hogy is kezdődött? Nagy szegénységgel, zilált körülmények-kel, tanárhiánnyal Két évig a mostani Ruhagyár épülete volt a bázisunk.
Azóta sem hallottam olyan vidám barakkról, mint amilyen a miénk volt. Általános iskolai tanárok próbálgattak bennünket betörni, mint szilaj csikókat. Kovács Géza tanár úrtól naponta hallottuk: ,.Önök piszkos fickók és fickónők!"
Hogy nem jártunk pontosan iskolába, az természetes volt. Hogy óra alatt a nyitott ablakon kiugráltunk egy kis hógolyó.-ért Jáky Zsuzsa tanárnő számára, egyértelmű volt; hogy magunk osztályoztuk magunkat, kiradírozva, átjavítva az osztály-naplóba tanáraink által beírt érdemjegyeket ? becsületesnek tartottuk ?, és összetartottunk, spicli nem akadt közöttünk.

Volt egy zenekarunk, igy minden hétvégén bált rendeztünk és kimulattuk magunkat. A befolyt összegből oktatóink szemléltetőeszközöket vettek az iskola számára. Az első nagy szerzemény egy mikroszkóp volt.

Két év után költöztünk a laktanya épületébe.
Egyetemet végzett új tanárokat kaptunk, akik hamar rájöttek arra, hogy milyen buták vagyunk. Nekünk is kezdett benőni a fejünk lágya és vad tanulásba fogtunk. Meghajtottuk fejünket a tudás hatalma előtt.
Belőlünk tanáraink tudása, szeretete, kitartása nélkül semmi sem lett volna. Bennünket soha nem büntettek.
Próbálták ki-hozni belőlünk a maximumot úgy, hogy délutáni oktatással, szakkör néven, fizetés nélkül bepótolják a két év alatt felgyűlt tudásbéli hiányosságainkat.
Nagy egyéniségek voltak. Akkor is fel kellett rájuk nézni, ha nem is akartuk.
Sárvári ?Palika" tanár úr a maga százötven centijével óriás volt az óriások között. Úgy törődött velünk és gondoskodott rólunk, mint édes gyermekeivel. Elvitte fiúkat Balaton körüli kerékpártúrára, tanítgatta őket főzni, sátrat verni, kerékpárt szerelni. Rasztik Ottilia a lányokat vette szárnyai alá, szervezte a budapesti színházi látogatásainkat, a balatoni ?társadalmi munkákat? és főleg megtanította velünk a kémiát úgy, mint egy professzor.
Csulák Mihály tanár úr a feleségével, a feledhetetlen Bellával együtt színjátszó csoportot szervezett, így arra is volt lehetőségünk. hogy "Tháliának" is hódoljunk. Népi tánccsoportuk a ?háromugrós? koreográfiával, saját zenekari kísérettel osztatlan sikert aratott.
Gyönyörű évek voltak. Patkó tanár úr szervezte a tornászcsapatot, büszkén rendezte a tornaversenyeket. Cz. Nagy Róza tanárnő kemény szigorával verte belénk az orosz irodalom kilo-méternyi hosszú regényrészleteit memoriterként. Szalay László tanár úr meg csak hajtogatta; Az élet olyan, minta háború, jól jegyezzétek meg, ott nem szilvásgombócokkal lőnek, oda erő és kitartás kell!"
Áldott legyen minden szavuk, minden lépésük, amit értünk tettek azokban a nehéz időkben. Mindenüket nekünk adnák. Tiszta lappal indítottak arra az útra, amit életnek neveznek.
Mi felemelt fejjel, bátran visszanézünk a szemükbe: teljesítettük, amit elvártak tőlünk.
Osztálylétszám huszonhárom. Ebből négy orvos, egy gyógy-szerész, egy jogász, két tanár, két könyvtáros lett.

A Hunyadi János Gimnázium
1957-ben érettségizett
első fiú osztálya

ANTUNOVICS JÁNOS
nyugdíjas állatorvos

A családom Dalmáciából származik, onnan az 1600-as évek második felében települtek Szabadka környékére, innen később a család egyik ága Bácsalmásra. Őseim közé tartozott az az Antunovics János püspök, akinek az emléktáblája a Plébánia falán van elhelyezve. Az épület hajdan Antunovics-kúria volt. Bácsalmáson már nem élnek Antunovicsok, de a família tovább él, ugyanis fiamnak két fia is van, így a név fennmaradása egyelőre biztosított. No de térjünk vidámabb témákra.

1999 novemberében munkahelyem, a Székesfehérvári Állategészségügyi Állomás személyi anyagom kiegészítése végett önéletrajzot kért tőlem. Azt hittem ez tréfa, hiszen már 37 éve itt dolgoztam, ismertek. Először bosszankodtam, majd mikor lehiggadtam, megírtam szakmai életrajzomat egy rövidebb és egy hosszabb változatban. Íme: 

1938. október 5-én születtem Bácsalmáson. Alap- és középfokú iskoláimat helyben végeztem. Az Állatorvostudományi Egyetem elvégzése után 1963-ban kineveztek Ercsibe körzeti állatorvosnak, ahol azóta is dolgozom.

A második változat (amelyet íróasztalom fiókjában őrzök):
1938. október 5-én születtem Bácsalmáson. Apám szerint engem biztosan nem a gólya hozott, mert azon az őszön a gólyák korán elköltöztek. Már augusztus végén a széles határban egy gólyát sem lehetett látni. Anyám szerint ugyanabban az ágyban születtem, mint amiben megfogantam. Bár kis súllyal születtem, mégis szép szabályos gyerek voltam, olyannyira, hogy a környékbeliek csodámra jártak. És kis zseni is voltam, már akkor gyakorlatilag annyi eszem volt. mint most. Az általános iskolát kitüntetéssel végeztem. Kisiskolásként már vonzódtam a biológiához. Díszgalamb-tenyésztéssel is foglalkoztam. Volt olyan galambom, melyet tizenkétszer adtam el, ugyanis mindig visszarepült. Emlékszem, tizenkettedszer csapzottan az ajtó előtt álldogált, ugyanis akinek eladtam, hogy ne tudjon visszarepülni, kitépkedte a szárnytollait. A galamb így kénytelen volt gyalog hazajönni. 
A bácsalmási gimnázium velünk indult, és mivel névsor-első voltam, én voltam az iskola első érettségizője. A kedvenc tantárgyam a kémia volt ? köszönhetően Rasztik Ottilia tanárnőnek. Anyám stelázsiját otthoni kísérletezéseim során sikerült többször felrobbantani. Apám fejébe vette, hogy megtaníttat valamilyen hangszeren játszani. Jó barátja volt Szentmihályi József kántortanító, aki harmonikázni is tudott. Így eldőlt, hogy milyen hangszeren fogok tanulni. Kb. egy évig gyönyörűen és kitartóan haladtam, ugyanis ha nem gyakoroltam eleget, nem kaptam vacsorát, sőt még jól meg is vertek (akkor még nem volt ismeretes a ?Makarenko módszer?). 
Egy év múlva fordult a kocka, zenekart alakítottunk és rendszeresen jártunk bálokba, lakodalmakba muzsikálni.
Mivel a szabad szombat akkor még ismeretlen volt, a zenés események vasárnap zajlottak. Így többször is előfordult, hogy a rendezvényről kis mosakodás után egyenesen az iskolapadba ültünk, ahol a fáradtság miatt végigbóbiskoltuk a napot. Dibusz Gyula igazgató berendelt bennünket az igazgatóiba, és tudtunkra adta, hogy ha ez még egyszer előfordul, komoly következménye lesz. Mondtuk neki, rendben van, de akkor nem fogunk játszani a május elsejei zenés ébresztőn. Ugyanis ez akkor szokás volt, a munka ünnepén országszerte volt ilyen. Bácsalmáson a gimnázium vezetése a mi játékunkat ajánlotta fel a községnek. Ez úgy zajlott, hogy már kora reggel az egész zenekar felpakolt egy lovak által húzott stráfkocsira, és az utcasarkokon megálltunk indulókat játszani. Olyan helyeket választottunk, ahol a közelben osztálytársnőink laktak, ahol megkínáltak bennünket egy kis pálinkával. Dél felé már alig tudtunk leszédelegni a kocsiról. 
Egyébként az érettségi is ezért nem sikeredett valami fényesre, mert előző nap lakodalomban muzsikáltunk. Én voltam a korabeli Lagzi Lajcsi, amire büszke is vagyok.
Nem volt kétséges az, hol fogok tovább tanulni. Említettem, hogy a kémiát szerettem, ezért a Veszprémi Vegyipari Egyetemre jelentkeztem. Abban az évben ? 1956 után voltunk ? lehetőség volt két helyre is jelentkezni. Apám unszolására az állatorvosira is beadtam a kérelmet. A negyedik szomszédunk ugyanis állatorvos volt ? dr. Veréb János ? akiről én csak annyit tudtam, hogy reggel viszonylag tisztán egy rozoga motorbiciklin elindul otthonról, és este koszosan, szarosan érkezik haza. Apám szerint ez egy független, önálló szakma, ahol még jól is lehet keresni. 
Az Állatorvostudományi Egyetemre hívtak be előbb felvételizni. Mivel mindjárt fel is vettek, Veszprémbe már el sem mentem. Arra jól emlékszem, a felvételi írásbeli matematika és kémia volt. A matekot nem szerettem, nem is nagyon értettem. Az írásbelin a mellettem ülő pedig kémiából volt gyenge. Ő a matekot, én a kémiát csináltam meg, majd kölcsönösen lemásoltuk, és mindkettőnket felvettek. Ő kerületi fő-állatorvos lett Gyulán. Valószínűleg, hogy most ő is az önéletrajzát írja.
Hát ennyi az, ami Bácsalmáshoz kötődik. Ezek után ? 1957 őszétől ? már csak látogatóba mentem haza. Most már csak a temetőt látogatom. Jelenleg nyugdíjas éveimet töltöm, a szakmát végérvényesen abbahagytam. Nem bántam meg, hogy ezt a mesterséget választottam, ugyanis egy vidéki állatorvos munkája végtelenül változatos. 

Ezzel kapcsolatban néhány esetet elmesélek.

A szomszéd faluban helyettesítettem, onnan felkeresett egy ember a problémájával. Elmondta, hogy van egy hízódisznója, amely állandóan nyugtalan, mindig jön, megy. Mondtam neki, biztos emese (lány) és ivarzik, de kiderült, hogy ártány (herélt, fiú). Így ez nem jött be. Az is kiderült, hogy jó az étvágya, megfelelően hízik. Ekkor azt mondtam, ne törődjön vele, menjen kevesebbet az ólhoz. Erre ő azt mondta, azért keresett fel, hogy ezt a problémát oldjam meg.
? Hát idefigyeljen, én elárulom, hogy ez az állat unatkozik. Ezért azt tanácsolom, vagy járassa neki a Ludas Matyit, vagy szereltessen az ólba egy TV-t! 
Az illető sarkon fordult, és köszönés nélkül távozott. Már régen elfelejtettem az ügyet, amikor a helyi benzinkúthoz mentem tankolni. Előttem egy autós volt, azt szolgálták ki, utána én következtem. Ekkor egy nagy benzinszállító tanker érkezett, majd a sofőr leszólt a kutasnak, fejezze be a kiszolgálást, mert ?lefejtés? következik, amikor is a tankolás tilos. Mire a kutas:
? Már csak ez az egy autós van, őt egy-két perc alatt kiszolgálom. ?A tanker: 
? Ha nem fejezi be, akkor elmegyek! Különben is, ameddig a fejtés folyik, és ha az illető unatkozik, olvassa a Ludas Matyit, vagy nézzen TV-t! ? 

*

A másik öngól is emlékezetes számomra. Egyik (humán) orvos kollégám igencsak szerette a csinos hölgyeket. Ez nem lett volna baj, mert ez más egészséges férfiemberrel is megesik. A probléma az volt, mindig szerelmes lett, és ez faluhelyen előbb-utóbb kiderül. Egy ilyen eset idején keresett meg egy idős asszony öreg barátnője kíséretében.
Problémája tisztázása után kikísértem őket, és mivel mindkettő kicsit süket volt, hangosabban beszéltek. Jó néhány métert elhaladtak, amikor hallom, hogy az egyik mondja a másiknak: Hallottad, a doktor körül megint milyen balhé van ? Én úgy tettem, mintha magamra értettem volna, és utánuk szóltam:
Álljanak csak meg, mit kavarnak körülöttem ? 
Á doktor úr, nem magáról van szó, hanem a rendes orvosról!

*

Szinte minden falusi állatorvosnak van úgynevezett üzenő füzete. Nekem is volt arra az esetre, ha nem voltam otthon. Egy alkalommal a következő üzenet volt beírva: Szíveskedjen kijönni, mert a disznó csuklik. Hát ez világszenzáció! Ugyanis a sertés anatómia okok miatt nem tud csuklani. Kimentem a helyszínre, megálltam a disznóól mellett, de nem hallottam semmit. Egy öregasszony jött ki a házból, mondta ő írta be az üzenetet. 
Ez a disznó nem csuklik, nem hallok semmit! mondtam.
Tessék csak várni! Ezzel bebújt az ólba. Nagy nehezen kihajtotta az állatot, mire az összecsuklott.

fMegosztás

Tweet