Dr. Gyukics Antalné Hartai Mária : Soha többé ilyen szörnyűséget! Múltidéző beszélgetés Hartai Ernővel

Dr. Gyukics Antalné Hartai Mária
Soha többé ilyen szörnyűséget!
Múltidéző beszélgetés Hartai Ernővel

Hartai Ernő egyike volt annak a rendfenntartó szolgálatot teljesítő leventecsoportnak, akiket a jugoszláv partizánokkal érkező, Bácsalmást 1944. október 19-én megszálló szovjet katonai egység parancsnokukkal együtt fogságba ejtettek és Ukrajnába, kényszermunkatáborba szállítottak. Létbiztonságunk fenntartásáért cserébe még családi körben sem beszéltünk az elhurcolásokról, a ki- és betelepítésekről, vesztségeinkről, a jogfosztottság időszakáról. Évtizedekig tilalmas volt emlékezni. A rendszer legitimitásának megkérdőjelezését egyszerűen száműzték az emberek elméjéből

.

Hartai Ernő (1962)

Bácsalmáson élő szüleimet meglátogatva első alkalommal 1990. húsvétján beszélgettünk édesapám 1944 októberétől 1947 augusztusáig tartó hadifogságáról. A következő évben édesapám meghalt. 1993-ban, halálának második éves évfordulójára a Neue Zeitung április 10-i számában jelent meg a vele készült alábbi riport. 1990. HúsvétBeszélgetésünk a negyvenöt évvel ezelőtti eseményekre terelődik. Egy sokat szenvedett ember, édesapám történetét hallgatom. Ezzel a beszélgetéssel nem az a célom, hogy a lassan behegedt sebeket felszakítsam.— Mint leventét vittek el Oroszországba 1944 októberében. Akkor te csak három hetes voltál. Keserves három hónapos utazás után kerültünk Cserepovecra. Negyvenhárman indultunk, és mindössze tizenöten érkeztünk meg a táborba. Társainkat az éhhalál és az embertelen körülmények pusztították el. — Néhány könnycsepp is megjelenik édesapám szemében.— Milyen tábor volt ez?— Nemzetközi tábor, ahol spanyolok, németek, magyarok és oroszok voltak együtt. A lágerban lakók segítették egymást. Bár nem egy nyelven beszéltünk, de megértettük egymást. — Honnan kaptatok élelmet?— Naponta egyszer kaptunk enni, egyik nap répalevest, másik nap kását. Én a levest nem szerettem, ezért többször elcseréltem dohányért. — A családok tudtak rólatok, írhattatok haza?— Másfél évig nem írhattunk, majd kaptunk egy tábori levelezőlapot, amin pár mondattal az otthoniak tudomására hozhattuk, hogy élünk. — Elmereng, szemmel láthatóan megviseli a visszaemlékezés.— Az volt a legszörnyűbb, hogy nem adtak inni. Havat ettünk, hogy szomjunkat csillapítsuk. Többször hitegettek bennünket, hogy hazamehetünk, de ez csak három év után valósult meg. — Visszaemlékszel a lágerra?— Szörnyű állapotban volt, amikor megérkeztünk. Az épületek megszenvedték a háborút. Szétlőtt falak, üresen tátongó ablakok… Előbb priccseket kellett készíteni, de másfél évig a puszta deszkán háltunk. A rettenetes téli hideg – azon a vidéken nem ritka a mínusz 25–30 Celsius fok sem – a gyenge ruházatú emberek százainak okozta halálát. A nehéz fizikai munkához sovány élelmezési fejadag járt, így az állandó éhezéstől legyengült foglyokat minden betegség elérte. Gyakori volt a járvány, a betegek nagy részét a tífusz vagy a vérhas vitte el… Édesanyám is bekapcsolódik a beszélgetésbe. Elmondja, hányszor aggódott és sírt, mert nem tudott semmit édesapámról.— Hogy éltél egyedül, egy kisgyermekkel fiatalon? — kérdezem.— Szörnyű idők voltak, bujkálnunk kellett veled és a nagyszüleiddel. A helyzet akkor vált elviselhetőbbé, amikor egy orosz tisztet szállásoltak be hozzánk, aki távol tartotta a betolakodókat. — És én kisgyermekként hogy viselkedtem?— Sajnos nagyon sírós baba voltál, éjszakánként ringatni kellett. Még az orosz tiszt is ringatott… Három éves lettél, amikor hazajöhetett édesapád. Kezdetben idegen bácsi volt számodra — mondja szomorúan.Édesapám mindkettőnk kezét fogva „Csak ne ismétlődjön meg többé ez a szörnyűség!” sóhajtással fejezi be a beszélgetést.

fMegosztás

Tweet